The Ghost of a Thousand - Where the Fight Begins
A brit The Ghost Of A Thousandnek nagyon bejött az élet 2007-ben; nem elég, hogy debütalbumuk szó szerint derült égből villámcsapásként látott napvilágot a brit undergroundot képviselő-, és egyben összetartó Undergroove Records égisze alatt (Aereogramme, Johhny Truant, Minus The Bear, The Murder Of Rosa Luxemburg...), hanem ezen felül a korongot még utólag kezelésbe vette Kurt Ballou (Converge) is egy mixelés erejéig, valamint a Kerrang! maximális pontszámmal díjazta a Where the Fight Beginst... De ha mindez még nem lenne elég, a srácok akkora népszerűségre tettek szert a szigetországban, hogy az Alexisonfire turnén a Saosin után ők lépnek színpadra... Azt hiszem, ez elég indok ahhoz, hogy utánajárjunk: tényleg ennyire kiemelkedő zenekarral állunk szemben, vagy csak egy újabb túlértékelt, és felfuttatott hardcore bandával van dolgunk?
A 2004-ben alakult zenekar 28 perces debütalbumán fültanúi lehetünk a punk-, a hardcore-, valamint a screamo ellentmondást nem tűrő frigyének, mint ahogy azt korábban már többen is sikeresen véghezvittek. Őszintén szólva nem érzek akkora potenciált és pozitív energiát a srácok muzsikájában, hogy az tényleg megérdemeljen ekkora rivaldafényt, mindenesetre el kell ismernünk, hogy a TGoaT tagjai egytől-egyig jómunkásemberei a műfajnak, hiszen mind kellőképp elsajátították a stílus magasabb szintű interpretálásához szükséges zenei tudást. Valamint az sem kizárt, hogy a srácok előbb hallgattak The Cultot és Mötley Crue-t, mint Sick Of It Allt...
A lemezt indító Bored Of Math egy kaotikus screamo/punk döngölés - vastag és mocskos középtempókon robogva -, melyben a prímet az agyas gitártémák mellett Tom Lacey változatos hangszíne viszi, ami ha nem is ad jellegzetes ízt a gárdának, attól függetlenül mindenképp helytáll. Vészjósló felpörgetésekkel, és agresszív groovykkal tarol a Left For The Dead, mely nótát még a Modern Life Is War is bevállalná; egy biztos, hogy erre a szerzeményre bármely kiskocsmában beindulhatna egy pusztító moshpit. A punk/hardcore agressziója, és mocskos megszólalása jellemzi az Up To You szapora dühkitöréseit, ami az énekhangtól eltekintve még a Cursednek is jól állna, a basszusleállásáért pedig külön pirospont jár a briteknek. A lemez schlagere, és legfogósabb szerzeménye a punkos pattogással, és énekdallamokkal(!) megspékelt New Toy; évek múlva is ehhez a nótához fogom kötni a zenekart, ez szinte biztos, ilyennek kell lennie egy igazi punk/hardcore gyöngyszemnek! Sematikus disszonanciával, és Agnostic Frontos groovykkal indít a Black Art Number One, melyben pár sor erejéig ismét megjelenik egy próbálkozás az énekdallamokkal, immáron kevesebb sikerrel, mint az előző nótában, de a dalvégi ízes, rock 'n roll gitárszóló valahol kompenzálja a szerzemény gyengeségeit. Kicsit erőltetetten schlageres szerkezetre tett szert a Married To The Sidewalk, melynek szinte minden erősségét lefolytja sematikus mivoltja. Egy kis Converge-i örökség csillan fel a One For The Roadban, kiegészülve egy kis mocskos rock 'n roll témázgatással. Már-már Avenged Sevenfold ízű megoldásokkal operál a As They Breed They Swarm az énekdallamok tekintetében, de a feelinges megoldások kibontakozását visszafogják a bigottul gonosznak szánt, sematikus (és ezerszer eljátszott) hardcore-riffek, de a dal végi kaotikus felpörgetés azért elégedett mosolyt csal a hallgatók arcára. A No One Ever Gives You A Straight Answer To Anything újfent egy rock 'n rollos megoldással aprít, melyet a fifikásnak szánt hardcore-címkével jegyzett kaotikus breakdownok újfent lefolytanak. A záró The Last Bastion Of Heaven Lies Abandoned & Burning a maga négy percével a leghosszabb tétel a korongon, mely egy jobbára izgalmaktól mentes punk/hardcore standard, pársoros dallamokkal, és ötletesnek szánt gitártémákkal. A refrénben kicsit ráéreznek a srácok a Bane által közvetített pozitivizmusra, de még ez sem tökéletes.
Összességében a Where the Fight Begins egy kicsit leülepszik a játékidő végére, amit azért egy 28 perces lemez esetén nem tennék ki a kirakatba, de meg kell hagyni, hogy bőven találkozunk fogós pillanatokkal, azonban a srácok még nem érték el zeneileg azt a szintet, hogy tényleg kiemelendőnek számítsanak napjaink túltermelésében. Ha a következő nagylemezen több teret engednek a rock 'n rollos témák spontán kitöréseinek, és nem szándékoznak azt elfolytani a sikerorientált hardcore-sémákra épülő breakdownokkal, akkor talán méltán övezi majd őket akkora ázsió, mint most, de így a The Ghost of a Thousand még inkább minősíthető egy középerős reménységnek, mintsem egy kiemelendő hardcore-zenekarnak... Én mindenesetre drukkolok.
7/10
