A Black Keys-t gyakran szokás elkönyvelni tök egyszerű, amerikai, raprajongó White Stripes kópiaként, holott a zenekar 2008 óta szinte már duónak sem duó. Danger Mouse producer ugyanis évről évre olyan szépen egybeolvadt a zenekarral, hogy a három évvel ezelőtti El Camino című anyagukon, mellyel a csapat a lehető legtöbb díjat és dollárt bezsebelte, már teljes értékű szerzőként volt aposztrofálva. Az aktuális Turn Blue-n sincs ez másképp, sőt a „harmadik tag” jelenléte szinte hatványozódott, már ami a hangszereket illeti.
Mennyire befolyásolja ez összességében az aktuális anyag megítélését? Semennyire. Olyan értelemben legalábbis, hogy a szerzemények hangulatáért (elsősorban a szövegvilágon keresztül) még mindig Dan Auerbach frontember a meghatározó felelős. A Turn Blue lemez is az ő magánéleti viszontagságai, nevezetesen a válása miatt lett ilyen. Hogy milyen az az ilyen? Semmilyen. Míg a Brothers volt a Black Keys autókázós lemeze, a kommersz El Camino pedig a táncparkettekre és a kereskedelmi rádiókra volt kihegyezve, addig a Turn Blue célközönsége azon facér fiatalemberek lesznek, akik hazabékávézás után felraknak egy bakelitet, levetkőznek alsógatyára, összerittyentenek egy béna spagettit, amit a Feverre fütyörészve Irsai Olivér társaságában fogyasztanak el.
A hangszeres megoldások, a dalok szerkesztése, azok egymás közti kohéziója és a még mindig rendkívül autentikus hangzás miatt ismét nem érheti szó a ház elejét, miért is érné, hisz a Black Keys tagjai szinte kivétel nélkül professzionális hangmérnökök, producerek, egyszóval szakemberek. Ez az anyag viszont akárki akármit is mond, egysíkú. Egyáltalán nem kíván a hallgatóra hatni, elsírja a maga gondjait, amelyekkel mi nehezen azonosulunk, azért a végszónál jó öreg cimbora lévén, udvariasan megveregetjük a vállát, de mikor az utolsó hang is elhalkul minden habozás nélkül megpróbáljuk elfelejteni ezt az egészet.
Az Arctic Monkeys tavalyi lemezén valamilyen oknál fogva hibátlanul működött az, amiben a Black Keys most felsült. A végigtartó bandukolós középtempó, a lehető legkevesebb zajongás, a finomkodó, simulós analóg effektek halmozása úgy látszik önmagukban nem elegek. A 10 Lovers talán az egyetlen olyan nóta melyben azt lehet mondani, a slágeresség, az új hangszerek, a keserédes gospelhangulat és úgy összességében minden hibátlanul a helyére került. Egy nyolcadik nagylemez esetében ez viszont nem több, mint édes kevés. 4/10
