Kétség sem férhet hozzá, hogy a melodic death metal/metalcore házasság egyik legegyedibb zenekara a The Agonist, akik olyan mentori felmenőkkel rendelkeznek, mint az In This Moment, a Light This City vagy az Arch Enemy. A Lullabies For the Dormant Mindra keresztelt második anyaguk 2009 egyik legkellemesebb meglepetése volt, hangzásuk menedékre talált a két műfaj között, az egészet felöntötték egy kis misztériummal, jazz-zel és klasszikus témákkal, s igyekeztek kísérletet tenni egy minél sötétebb atmoszféra előhívására, amely biztos kohéziót teremt a dalok között. Ez a próbálkozás többé-kevésbé sikerült is nekik, azonban be kell látni, hogy a csapat legnagyobb fegyvere egyértelműen Alissa White-Gluz, aki az egyik legjobb (straight-edge) metal énekesnő, akit a tengerentúl, pontosabban Kanada a színtérnek adott.
A The Agonist maga a démoni harmónia: Alissa White-Gluz magában hordozza azt a kiállást, amely meg tudja tartani a dallamos, s több esetben természetesen tiszta/torzított kettősű death metal szólamokat, valamint a Cradle of Filth-féle fémes, blackben áztatott sikolyokat is úgy, hogy egzisztenciája mit sem veszt erényeiből. A Prisoners pedig tovább erősíti a tényt, hogy vannak még olyan kreatívak, hogy könnyen megférjenek a mai megfáradt metalcore hullámban, s az igaz, hogy az At The Gates munkásságának másolása már eléggé a letűnt kor hajnala, de a dallamos death metal meginvitálása a metalcore vázára még mindig élvezetes tud lenni, ami azért elég örömteli. Viszont eléggé szembetűnő már első hallásra is, hogy a telitalálat Lullabies For the Dormant Mind klasszikus, billentyűtémákat gazdagon használó betéteit elhagyták, s inkább egy sokkal masszívabb, metalcore panelekre redukált vázra kezdtek el koncentrálni, amely miatt a hangzás is kicsit megkopott. Ami viszont örömteli, hogy komplexebb, dallamosabb riffek íródtak (ezeket mindenképpen Pascal “Paco” Jobin érkezésére vezethetjük vissza), amely több esetben kölcsönzött hivalkodást, de a nyitottság érzését is (akusztikus betétel, elszállások stb.), kikapták az előző lemezről az íves tempóváltásokat, s a Prisoners elnyújtott hanganyagán tovább boncolgatták őket. Ezen kívül elég jól sikerült a hangszerelés és a dalszerkezetek találkoztatása. A kohézív metszetben megtalálhatjuk azt az elemet, amely a legfontosabb ahhoz, hogy egy The Agonist tétel jól sikerüljön: teljesen alárendelik a zenei eszköztárat Alissa White-Gluz orgánumának, így a dallamos kórusok és a hidak is olyan akkordmeneteket kaptak, amelyek pont eléggé próbáltatják meg a hölgy torkát ahhoz, hogy a végeredmény hatásos legyen. Mindez a természetes fejlődés azonban magával hozott néhány kevésbé jó dolgot is, amelyek a korong élettartamát rövidítették meg. A legfontosabb probléma, hogy a Prisoners rendkívül hosszú, amely a dallamos death metal/metalcore találkozásánál 2012-ben rendkívül kínos, hiszen egy kimerült keresztmetszetben próbálják túljáratni az agyonlhasznált elemeket, s ez még úgy is kijelenthető, hogy a két gitáros ellentétes játékstílussal próbálkozik. Persze, a többéségében öt perc felett futó dalok elég folyékonyan simulnak egymáshoz, többségük slágeres is Alissa fejlődésének köszönhetően (azért van pár töltelékdal), de még így is túl hosszú a játékidő ahhoz, teljesen élvezhető legyen. Természetesen ez meg is ágyaz a remek tempóváltási lehetőségeknek, amellyel szerencsére élt is a zenekar, ez kölcsönzi a többé-kevésbé permanens frisseséget. Összességében ez egy jó kis metalcore lemez, amely elég ritka 2012-ben, így a műfaj szerelmesei mindenképpen próbálkozzanak meg vele (köröket vernek az átlagra), az új Architects mellett mindenképpen velük érdemes próbálkozni.
7/10
