Hatalmas klisé, de Jack Blacket tényleg szinte csak imádni vagy gyűlölni lehet (esetleg még hipszteresen átdobni a vállunkon a sálat és megkérdezni, hogy „ki a fasz az a Jack Black?”, csak ne feledjük, hogy ő hipszter volt, még mielőtt az menő lett volna), ahogy ez a ripacsoknál úgy általában lenni szokott. Sem színészként, sem zenészként nem tartozik a legjobbak közé, viszont mindkettő kapcsán megvan ahhoz az érzéke, hogy tudja, mit szeretnek az emberek: harsány, hiperaktív szerepeivel és humoros rocklemezeivel (a kettő közt számos kapocs is volt, pl. a Pop, csajok, satöbbi és a Rocksuli) pár év alatt a legismertebb hollywoodi arcok közé került, a Tenacious D film pedig a kultikus imádatot is meghozta neki. Az azóta eltelt öt év alatt azonban nem adott ki új lemezt, és főszerepei közül is csupán a Gulliver utazásai sült el anyagilag jól (a Kung-Fu Pandákat most hagyjuk), így 2012-ben jobb szerepek választása mellett a Tenacious D feltámasztásával próbálja megmenteni karrierjét.
Ebből a szempontból az, hogy a Bailout és a Frank or Francis hogyan sülnek el, bizonyára meghatározóbbak lesznek, mint a Rize of the Fenix fogadtatása és eladásai, mégis megnyugtató, hogy ha már hat évet kellett várni a rajongóknak a hatalmas sikerű Pick of the Destiny folytatására, akkor Jack Black ügyelt arra, hogy ne egy megfáradt imitációját kapják a csúcslemeznek. Magának a filmnek vitatható volt a legtöbb erénye, ám a dalok nem tartoztak ezek közé, hiszen egyszerűre és viccesre komponált, valóban szórakoztató zenei anyagról beszélhettünk 2006-ban, és most sincs másról szó. A torrentkorszakban egy lemez semmihez sem tud kezdeni erős kezdés nélkül, és a címadó dalban használnak is bőven a puskaporból: nagyívű dallamok, rockklisék, és Jack Black majdnem hatperces bemutatója arról, hogy még mindig jár énektanárhoz. Az nagyon gyorsan világossá válik, és persze egyértelmű is volt, hogy JB nem fog soha a Monty Python rajongóinak zenélni, így itt is inkább a humornak az az oldala dominál, amiben szerepet kapnak a ronda nők, a Halálcsillag megépítése, és a roadiek szexuális élete. Ugyan továbbra is állandóak a káromkodások, azonban az olyan dalok, mint a Rize of the Fenix vagy a Ballad of Hollywood Jack and the Rage Kage megmutatják, hogy a nagy nevettetések mögött lakozik egy jó adag önismeret, önirónia és intelligencia is: teljes természetességgel éneklik meg az agymenéseik mellett a maguk történetét is, és még egy olyan kínos témát is, mint Kyle Gass untermann szerepe Black mellett. Egy sikerlemez után igazi meglepetés az, hogy a folytatás hasonló színvonalon mozog, pedig így van: ha olyan sok sláger nincs is, de a poénok fekszenek, a zenei alapok pont eléggé vannak ahhoz kidolgozva, hogy azok is szórakoztassák az embert, de ne tereljék el a figyelmet, és jókat lehet mosolyogni/nevetni az olyan dalokon, mint a Roadie, a Rock Is Dead vagy a Deth Starr. Ezt az albumot is lehet majd idézgetni, megvannak a kis szöveges átkötések is, és természetesen Black is van annyira excentrikus ebben a bő 40 percben, hogy egy klisével keretbe helyezhessem a kritikát: aki eddig is faarccal utálta a Tenacious D-t és Jack Blacket, annak ezzel sem érdemes foglalkoznia, aki viszont a mai napig röhögve gondol vissza a Kickapoora vagy a The Metalra, és Jack Black neve be tudja vinni a moziba, az ezt is szeretni fogja.
7/10
