„A gyenge lemezeknek is meg van az az előnye, hogy levetkőztetik a zenekarról az elvárásokat, így legközelebb a semmiből könnyebb lesz nagyobbat dobbantani, de az általános törvényszerűség szerint ez nagyon ritka eshetőség.”
Ezen szavakkal összegezte, meglehetősen kiábrándulva Budai Benjámin kolléga a Long Island-i emo színtér egykori közönségkedvencének kétezer-tizenegyes visszatérését. A Taking Back Sunday akkor egyesítette újra erőit John Nolan és Shaun Cooper alapító tagokkal, azonban az ő puszta személyük egyáltalán nem bizonyult elegendőnek ahhoz, hogy egy kifulladás felé evickélő zenekart helyes ösvényre tereljen. A címnélküli lemez többnyire izzadtságszagú dalok gyűjteménye lett.
Ezek tudatában nehéz lehet bárkinek, aki kicsit is érdekelt volt valaha a csapat munkásságában meghozni a kedvét ahhoz, hogy egy újabb esélyt adjon Adam Lazzarráéknak, holott a Happiness Is című vadiúj korong egy teljes mértékben szerethető hanganyag. Kényszeres magamutogatás és produkálni akarás helyett sokkal inkább érezhető a dalokon az örömzenélés, a kreatív gondolkodás, sőt a valódi húzónótákat (Flicker Fade, Beat Up Car) már alaposan bejáratták élőben az utóbbi hónapok során. Az eredeti felállás végre megtanult újra múltjához méltóan működni. Persze a fiatalos lendület és a velejáró csapongó érzelmesség melyből rövid idő alatt a legtöbb mainstreamebb emo zenekar kifogyott itt sem éled újjá, ezek a fiúk nem egymás húgát kefélő kertvárosi hülyegyerekek már, hanem negyven felé közeledő férfiak, kiknek kezében még mindig nem röhejes az elektromos gitár.
A Louder Now című koronghoz köthető „elpoprockosodás” kétezer-tizennégyre már inkább a jó rockhimnuszok írásába ívelt át. Hálistennek a Thirty Seconds to Mars legutóbbi rossz lemeze úgy látszik elvette a kedvüket attól, hogy megint túlzásba vigyék „who-oh”-zást, helyette vannak itt olyan szerzemények, mint a Like You Do, amit akár a The Gaslight Anthem is simán játszhatna, a Nothing At All szinte a Brand New The Devil and God-ját idézi, az intró Preface-ben pedig maga a megkerülhetetlen Kanye West nyávog (nem). A legtöbb energia, utalás, nosztalgiafaktor viszont egyértelműen a They Don’t Have Any Friends című nótában lakozik, melyet leginkább az előző lemez bivaly El Paso-ja és a Tell All Your Friends fúziójaként lehetne körülírni. Lazzarra és Nolan utánozhatatlan, védjegyszerű együtténeklései is ebben a számban csúcsosodnak ki.
Kifejezetten meglepő lehet ezen szavakat olvasni azoknak, akik kezdtek lemondani, netalántán már lemondtak a zenekarról, viszont a Happiness Is tényleg a legkiemelkedőbb dolog ami kétezerhat óta a Taking Back Sunday boszorkánykonyhájából kikerült. Egykori rajongóknak kötelező anyag ez a jól megírt, potens rocklemez. 7/10
