A thrash revival karmai közül a metalcore sem menekülhetett, ugyanúgy ragadott el neves nagyokat a rotációból, mint éppen a második hullámból falatozó fiatalokat az undergroundból. Igaz, már korábban számolni kellett az Unearth-szel, de a Triviumnál már nem csupán hatásként jelent meg a thrash, 2005-ben villámgyorsan kitaposta az utat minden hasonló lelkületű csapatnak, ezzel ugyanakkor megnehezítve azok dolgát, mivel egy jó ideig elég nehéz volt kilépni Heafyék árnyékából. Később megtették azt a szívességet, hogy elálltak az útból, és a Crusade-del már nem ugyanazt a réteget kívánták megszólítani, ezzel is hiánypótló szerepet adva mondjuk éppen a Sylosisnak.
A brit alakulat a Nuclear Blastes bemutatkozásra ki is nőtte a két EP gyermekbetegségeit, és egy nagyszerű dalokkal megpakolt, nagyrészt az amerikai iskola tanait követő albummal jelentkezett a Conclusion Of An Age személyében. A csapat vonzerejét a neo-thrash és metalcore fúzión kívül az is növelte, hogy pont annyira tudtak modernek maradni, mint amennyire meghatározó volt a retrospektív megközelítés. Ezek után nagyon kíváncsi voltam a folytatásra, de a megjelenés előtt a számhosszakat vizsgálva nem kevés félsz volt bennem, valamint interjúkban progresszív jelzővel is dobálóztak (ez valószínűleg már tényleg egy betegség a kortárs metál ágazataiban), de pár progresszív átkötést leszámítva nem igazán kell komolyan venni a kijelentéseket.
Mégsem mondom, hogy fújhatunk egy nagyot, mivel az epikus dalszerkezetek által felállított csapdákba rendszerint beleesnek, ehhez pedig még mosolyognak is. Kissé érthetetlen, hiszen ezek elkerülésére teljes a fegyvertár: Kiengedett gitárok, monumentalitást kölcsönző hangszőnyegek, arpeggiok, az Empyreal második részében egy kevés törzsi ütemezéssel is találkozhatunk. Az egészséges arányrendszer felállítása hiányzik leginkább, hiszen a témák továbbra is rendben vannak, de gyorsabb, már-már death metalba hajló részekből (a'la Dew-Scented) lehetne több, az előző lemez példáját követve. Túlzottan leültetik a dalokat, amiket a tiszta ének sem dob fel túlságosan, ilyen téren is visszalépés az Edge Of The Earth. Ehhez hozzátartozik, hogy Jamie Graham elhagyta a csapatot, de új tag helyett a szólógitáros, Josh Middleton a felelős ezentúl az énekesi poszton is. A Procession a kegyetlenül megtekert riffekkel és a fülbemászó melódiákkal ismét ígéretesen kezd, a végére viszont ellaposodik, ugyanígy a Sands Of Time is. A megklipesített Empyreal az Unearth-rokon szaggatásain és dallamvezetésén kívül az emelkedett hangvétellel tűnik ki igazán, a szám kapott egy rövid levezetőt is.
Nem szeretném tovább boncolgatni a lemezt, ugyanis ha kiválasztunk egy tételt, és azt kivetítjük nagyba, akkor nagyjából meg is kaptuk a végeredményt. Kapaszkodókat általában a taposós témák és a valamivel gyorsabb, komplexebb thrash riffek jelentenek, ilyen például az Altered States Of Consciousness utolsó két perce is. Szólók terén sikerült megugrani az előző produkciót: a néha lehetetlen helyre beékelt, rövid, ízes szólóktól egészen a terjengős neoklasszikus virgákig több mindent bejárnak a gitárosok, de mint tudjuk, ez kevés a boldogsághoz.
A Nuclear Blast elég tisztességesen promotálja a bandát, így kerülhettek egy színpadra a Psycroptic-kel, vagy a The Black Dahlia Murderrel, ezeken felül több neves fesztiválon is felléptek már, hazánkat is érintve. A core-tól megcsömörlött emberek is bátran próbálkozhatnak velük, ahogyan a lemezzel is, mely végső soron nem lett rossz, legközelebb viszont nagyobb dalközpontúságot várunk.
6,5/10
