Lassan elérkezik az idő, mikor már rajongóknak is nehézkes feladat lesz a hajdani Cave In tagok különféle szövevényes projektjeit, zenekarait, szólólemezeit, kollaborációit nyomon követni; főleg, ha a gitáros / énekes Steve Brodskyt vesszük alapul, aki élen jár a mennyiséget illetően (sokadszorra kezdek bele: New Idea Society, Pet Genius, Kid Kilowatt, a Converge-ben kisegítés, szóló-dolgok, stb. stb.), de azért a többieket se kell félteni. Az már viták tárgyát képezi, mi az, ami ezek közül igazán jó, de most szorítkozzunk a The Black Ribbon Awardra, s hely hiányában ne boncolgassuk a többit, s azt a rajongót próbáló kérdést se, hogy a Stovetop Bredsky, Steev Bawdski és most a Stove Bredsky álneveknek mi értelme – már ha feltételezzük, hogy létezik ilyen.
Szóval most épp Stove Bredsky néven jelentetett meg hősünk egy tizennyolc tételes szólólemezt, mely a 2000-es Expose Your Overdubs, az egy évvel későbbi Ole' Sunday, a Ramona Cordovával közös anyag, s az Octave Museum (mondjuk ez inkább banda, mint szóló) után már a sokadik. Az Octave Museummal ellentétben most mindent egyedül csinált Brodsky, a dalok pedig az utóbbi pár év folyamán születtek, így elég változatos képet mutatnak. A sok helyütt felbukkanó Beatles-hasonlítgatásokban lehet valami, már csak az ének és az egészen lágy, popos témák miatt is, de azért akad itt elektronika, vastagabb sludge / stoner gitárok (Prospect Hill), space-es, drogfelhős lebegés, pszichedelia és elvontság is (pl. a Rainbow No More-tól konkrétan falra tudnék mászni) bőven, általánosan pedig a kényelmes, nyugodt tempó és a kellemesen ráérős hangulat a jellemző.
Több rövid, egy-két perces szösszenet is felkerült a korongra, melyek számomra inkább tűnnek ötleteknek, érdekes megoldások, hangulatok kollekciójának, vázlatoknak, mint rendes dalnak, de azért utóbbiból is akad. Igaz, nem a kiugróan slágeres fajtából, de a space-es, lebegős Spacegirl Saturn pl. a jobbak közé tartozik. Az Octave Museumon hallottakhoz hasonlót képvisel a Dead Of Winter, vagy épp a Mayfly, súlyos elektronikus ütemekre épít a Splatterbrain, akusztikus a Return To Rain és az Orange Sunshine Medicine, hajmeresztő az Untitled, és így tovább, és így tovább, lehet nyugodtan szemezgetni, vájkálni, tobzódni. Számomra mondjuk inkább érdekes, mint jó a lemez, az a fajta, melyet, ha nem a számomra kedves Cave In frontembere készített volna, egy hallgatás után félretennék, mondván, nem az én világom. Steve-et amúgy nem tartom kiemelkedően jó dalszerzőnek, kutyaütőnek sem, de a Cave In óta elég kevés dolga volt, melyet hallva ordítva ugranék fel a székemből, hogy igen, ez az. A kreatív energiák dolgoznak, az alkotás lázas kényszere fortyog a mélyben, s a felszínre kívánkozik, de ez a CD akkor sem zseniális művészi alkotás, inkább csak egy kellemes, hangulatos érdekesség, ajándék a rajongóknak. A Cave In lemezei sokkal maradandóbbat képviselnek e szempontból, a The Black Ribbon Award nálam kevésbé ütött be, bár, mint a legtöbb hasonló anyag, bizonyos lelkiállapotban ez is jó hallgatnivaló.
