Sonic Syndicate - Sonic Syndicate

Úgy tippelem, sokan vannak olyanok, akik jelen lemez láttán kicsit értetlenül bámulnak a képernyőre. Hát nem ez volt az a zenekar, akik – miután szép módszeresen lecserélték majd’ a teljes tagságot – négy évvel ezelőtt kiadták a gyakorlatilag a hallgathatatlanság (négy betűről nyilván lemondtak volna) határát súroló We Rule The Night című lemezüket, ezt követően pedig határozatlan időre bemondták az unalmast? Elég valószínűnek tűnik, hogy nem lehettek elégedettek a fogadtatás/minőség kettős legalább egyikével, így aztán a mostani visszatérés miértje akár ki is simíthatná a ráncolódó homlokokat, hiszen (ahogy azt a címválasztás is sejtetni igyekszik) itt önmaguk újradefiniálásról van szó, ami ugyebár mindig egy kicsit ingoványos talaj.

Egy kínos lemez után az a bizonyos tabula rasa akkor sül el igazán hatásosan, ha egyszerűen jó dalok formájában csapódik le, és mivel a Sonic Syndicate-től soha nem volt ennél több elvárható, tulajdonképpen könnyűnek tűnt a feladvány. Ráadásul a közelmúltból azért bőven találhattak témába vágó, működőképes receptet, noha az utóbbi években nem csak az ő teljesítményük esett vissza – csak a teljes kép kedvéért: a saját csúcsukat jelentő, egyébként kielégítően slágeres Only Inhuman azért nem jöhetett számításba, mert a tagcseréknek köszönhetően gyakorlatilag már egy másik zenekar munkájához kellett volna visszanyúlni. Ehhez mérten a lemez dalain hallatszik is, hogy igyekeztek bevetni mindent (vagy legalábbis az utóbbi években az In Flames korongok mellett bábáskodó Roberto Laghi biztos, hogy igyekezett), amit csak tudnak: pofonegyszerű gitárdallamok, a lezörgött, kortárs metalcore-ból átmentett elemek, természetesen míves, emelkedett refrének és ezzel párhuzamosan egy kicsit megpróbálták keményebbre venni a hangvételt. Plusz a Before You Finally Break-ben Björn „Speed” Strid is kiabál némi mellékesért. Gyakorlatilag ez dióhéjban minden, amivel tutira lehetett menni, ennek ellenére a végeredmény elég messze van az ideálistól, ami egész egyszerűen a tehetség hiányával magyarázható. Fogós dalokat, dallamokat csak attól szabad várni, aki képes kitalálni, illetve megvalósítani őket, itt viszont sem a hangszeres szekciótól, sem pedig Nathan Biggs-től nem hallhatunk erre utaló jeleket. A teljesen fantáziátlan, középszerű dalszerkezeteket ügyes vokállal még bőven eladhatóvá lehetne tenni, de Nathan egyetlen hangfoszlányt sem képes anélkül kipréselni magából, hogy az ne lenne csuromvizes az izzadságtól. Az erősen KSE-re hajazó kórusok egyáltalán nem maradandóak, nehezen (sőt, inkább sehogy sem) ragadnak be a hallójáratokba, amit az tesz teljesen kétségbeejtővé, hogy ezeket érezhetően hatalmas slágereknek szánták. Éppen ez húzza ki az egész produkció alól a talajt, hiszen a lehengerlő, popos refrénekre van kihegyezve gyakorlatilag minden. No, nem mintha az unásig ismételt gitár- vagy dobtémák lubickolnának a kreativitásban, ráadásul a háromnegyed órás játékidő sem teszi egy kéjutazássá a korong hallgatását, a három bónusz nótáról már nem is beszélve. Persze nagy baj nincsen, csak a helyükre kerülnek a dolgok: nevezetesen ez egy közepesen unalmas zenekar közepesen gyenge lemeze, amit ugyanakkor a Nuclear Blast ad ki. Nem az első eset, és nyilván nem is az utolsó. 4/10