Az igazi áttörést meghozó 2001-es Toxicity lemez óta a System Of A Down szinte elképesztő népszerűségre tett szert. Sajátosan eklektikus, őrült és slágeres muzsikájuk rengeteg hívet toborzott számukra a világ minden pontján, s nyílegyenesen repítette a négyest a sztárstátuszba. A rock-lexikonokba platinalemezként bevonult Mezmerize / Hypnotize albumpároshoz kapcsolódó turnék befejezte óta a banda – mely a B.Y.O.B daluk révén Grammy-díjat is kapott, valamint a Lonely Day-t is jelölték – szünetet tart; tagjai különféle projektekben élik ki belső késztetéseiket. A basszer Shavo Odadjian, aki nemrég a belékötő Mastodon zenész Brent Hindsszel való összeverekedésével került kétes rivaldafénybe; a Wu-Tang Clan rapper RZA-val közös Achozen projektben játszik DJ-ként, a dobos John Dolmayan és a dupla albumon már az énektémákban is jelentős szerepet vállaló riffgyáros Daron Malakian pedig a Scars On Broadway debütálásán munkálkodik jelenleg, mely ez évre datálható.
Mégis, a négy örmény származású muzsikus közül az énekes Serj volt a leggyorsabb, hisz októberben megjelent az Elect the Dead című szólólemeze, mely rögtön két tényező okán is a figyelem középpontjába került. Egyrészt kapott hideget-meleget rajongóktól, újságíróktól egyaránt, másrészt a heves reakciók mellett még egy elsőre mellbevágó tényt tudhat tarsolyában; ugyanis így hirtelen nem is tudnék mondani még egy olyan albumot, bármely stílusból, melynek mindegyik (!!!) dalára forgattak volna videoklippet, márpedig jelen esetben ez a helyzet. Hogy ez aztán mennyire fér össze, mondjuk a Money című dal szövegével, vagy Serj erős politikai, kapitalizmusellenes, és társadalomkritikus véleményeket formáló beállítottságával, azon el lehetne vitatkozni (teszik is ezt rengetegen különféle fórumokon), ám én pusztán a zenére szorítkoznék inkább.
Az biztos, hogy az Elect The Dead-en Serj sokkal kevésbé merészkedik ingoványosabb talajokra, mint amit az isztambuli származású, Amerikában élő avantgárd multi-instumentalista Arto Tunçboyacıyannal közös Serart projektben tapasztalhattunk. A remek kántálós, szavalós refrénnel megáldott slágeres Empty Walls inkább egy kevésbé zaklatott és őrült SOAD-ot mutat, akárcsak a fajsúlyosabb riffjeivel keményebb vizekre evező The Unthinking Majority (mely akár a Mezmerize-on is elfért volna); ám a továbbiakban árnyaltabbá válik a kiadványról kialakított kép. Még pedig azon oknál fogva, hogy a legtöbb instrumentális részt feljátszó Serj mellett a vonós és billentyűs hangszereken közreműködő vendégek előtérbe kerülésükkel jelentős szerepet vállalnak az album végső karakterének kialakításában is; az énekes ezer közül felismerhető hangja, és vokálozási stílusa mellett. Ez a tendencia a Money zúzósabb részei közt megbúvó, önálló dallamokat hozó zongorajátékában, és a Feed Us Antonio Pontarelli által kivitelezett violin-szólójában is megmutatkozik, s ahogy haladunk tovább, a lírai megközelítés egyre dominálóbbá válik a dalokban, a súly, a keményebb gitárok, és a kiszámíthatatlan tempóváltások kárára. A Saving Us-tól kezdve Cameron Stone csellója is gyakrabban tűnik fel a trackekben, s innentől nehezebb falat a CD azoknak, akik a SOAD durvább világát kultiválják. A szomorkásabb hangulatban inkább csak az erőteljes refrének adnak támpontot, mint például a Sky is Overben, vagy a Baby lalalázása is ide sorolható. A Honking Antelope-nál már kezdek kicsit besokallni, ám azért a remek zongoradallamot hozó Lie Lie Lie a bolondos énekkel újra erős darab, s a Saving Us mellett itt is hallható az operaénekesnő Ani Maldjian – Serj-el közös duettjükből teljesen agyahagyott dolgok bontakoznak ki. A Praise The Lord... is telítődött szedált betétekkel, s úgy hat, mint valami torz musical, bár már inkább az érdekes, mint jó kategória nálam. A Beethowen’s Cunt újfent gitárcentrikusabb élt domborít ki (Dan Monti játszik több dalban is), s érdemes megemlíteni a korábbi Primus-, és jelenlegi Guns ütős Bryan Mantia húzós dobolását, aki mellett egyébként John Dolmayan is beült a szerkó mögé több dalban. A címadó pedig egészen lágy hangnemben búcsúzik a meglehetősen színes kiadvány végén, mely, bár több helyütt is karakteres momentumokat mutat fel, számomra kevésbé ütős és egységes, dacára, hogy a szövegvilág sem mozdult el túlzottan a Serj-et eddig is foglalkoztató témák mezejéről.
Az Elect The Dead-et összességében nem érzem olyan erősnek, mint az anyabanda lemezeit, ám övezzék bármily megosztott vélemények is, a rajongóknak mindennapi betevő lesz a következő System nagylemezig, bármeddig is tartson ez a jelenlegi pihenő - ha alapjául szolgál egy Toxicity, vagy Mezmerize szintű lemez megszületésének, akkor egy szavam sem lesz.
Nálam 7,2/10.
Az anyag egyébként dupla CD-s változatban is napvilágot látott, az Empty Walls és a Feed Us akusztikus változatával, és két további számmal: Falling Stars és Blue.
