A maják egykoron 2012. december 21-ére datálták a világvégét, de a Rise Against tett arról, hogy már 2011-ben egy világ omoljon bennünk össze: az Endgame egy Appeal To Reason: Part II. meghasonlás lett egy hangyányit keményebb köntösbe öltözve, az ATR minden hibájával, rojtjával és papír szárnyakat megszégyenítő súlyával.
Más oldalról közelítve a kialakult helyzetet, a Rise Against eddigi munkásságát szinte párhuzamba vonhatjuk egy normálisan étkező ember étkezési szokásaival. A The Unraveling és a Revulotions Per Minute egy kiválóan elkészített reggeli - ízletes, zamatos, ínyenceknek való dalcsokraikkal a punk rock és a hardcore eleneinek mesteri ötvözetét testesítik meg, kellő energiát adva ahhoz,hogy jól induljon a nap. Az ebédre felszolgált lemezkettős, a Siren Song of the Counter Culture és a The Sufferer And The Witness magukba foglalják mindazt, ami miatt milliók rajonganak a srácokért: Tim rekedtes, erőtől duzzadó hangját, az élet problémáit himnuszokká formáló dalcsokrokat, az autópályáért kiáltó, súlyos tételeket, a ragadós kórusokat, refréneket. Kellően laktató, súlyos falatok ezek a lemezek, a Revulotions Per Minute mellett a banda csúcspontjai. A nap végéhez közeledve az Appeal To Reason és az Endgame nem nyújt mást, mint egy gyorsan összedobott, könnyed rántottát és ’mentes ásványvizet, amelyek gyorsan távoznak a szervezetből.
Épp ebből fakad az Endgame legnagyobb problémája: a rádiórock vonalon belebetegedett a Nickelback-szindrómába. Eltűntek a félelmetesen precíz módon megírt dallamszerkezetek, a hardcore elemek utolsó foszlányai is kilehelték lelküket, csupasz rock (csont)vázakat hagyva maguk után. Ez egy olyan terep, amelyen a Rise Against legénysége jól hallhatóan nem mozog túl otthonosan, nem is igazán tudnak zeneileg kiteljesedni a permanensen kiváló szövegkörnyezet mellett. A kissé öregesnek ható, konzervatív zenei szemlélet miatt az album olyan, mint egy fekvőbeteg: az Endgame dalainak minősége úgy ugrál, mint az EKG egy haláltusa közben, az utolsó, s egyben címadó Endgame tétel alatt pedig kisimul, kifejezve a RA jelenlegi állapotát. Nem véletlenül említettem feljebb a „Nickelback-szindrómát”. A korong alapvetően puha, lágy és elsősorban unalmas dallamvilággal rendelkezik, s csak néha hallatszik az egykori tajtékzó szenvedély, amely korábban a bandát jellemezte. Kiváló példa erre a Help Is On The Way című single, amely a rádiórock összes rákbetegségétől szenved, s csak néha mutatkozik egy kis tökösség, amely viszont annyira erőtlenül működik, mint Chad Kroeger és a férfias attitűd. Ez a jelenség az egész lemezre levetíthető. Azt viszont kár tagadni, hogy a lemez egy korrekt iparosmunka. A legjobb pillanatai legfőképpen a Satellite, Midnight Hands és a Broken Mirrors trióhoz köthető, azonban ez a pár tétel nem elegendő ahhoz, hogy egy jó és emlékezetes hanganyaggá váljon az album.
A népi hagyomány azt mondja, hogy ha sót hintünk a nyúl farkára, akkor el lehet kapni. Ezért ideje lenne lépni valamit és adni egy-két tockost a srácoknak, mert szinte menekülnek önmaguk elől, félő, hogy az eltévelyedésük nem húz vissza a múltba és a legutóbbi két dalcsokron felfestett Rise Against jövőkép már csak egy keserű végjáték.
5.5/10
