Nem túlzás azt állítani, hogy a Red Fang harmadik nagylemeze sokak által az idei év egyik leginkább várt megjelenése volt és többen már biztos helyezettnek látták bármilyen idei top 10-es „Az év lemeze” listán. Ennek ellenére a Whales and Leeches hagy némi hiányérzetet maga után.
Ha valakinek, akkor a Red Fang tagjainak esetében gyakran megalapozottnak tartják azt a sztereotípiát, miszerint az ilyen stoner / sludge redneck bandáktól már az is elég jó teljesítmény, ha olyan zenét tudnak írni, ami tökéletes alapot szolgáltat némi sördobálós keménykedésre, mindaddig, amíg elég szórakoztató. A rövid, 3-4 perces számok, a punkos hangzás és a „szórakoztató” jelző okán érdemelte ki az oregoni négyes zenéje a meglehetősen béna sludge-pop leírást is: ugyanúgy, mint a Torche esetében, a könnyebben és szélesebb körben emészthető dalokat mintha muszáj lenne külön kasztba besorolni. A Whales and Leeches esetében a leghalványabb gyanú sincsen afelől, hogy a Red Fang egyáltalán nem törekszik ilyen "megúszásra". Előző két albumukhoz képest ez a mostani sokkal kevésbé egységes, tudatosan törekszik is a sokszínűségre és egyfajta crossover beütésre – sikeresen. Ugyanakkor a lemez mintha túl lenne gondolva és sokat veszítenek a számok abból a sodró könnyedségből, ami például a Prehistoric Dog vagy a Wires sajátja. Míg második albumukat, a Murder the Mountainst akár egy ültő helyükben is felvehették volna, mert folyamatosan és átütő módon jelen van a zenekar zsigeri tökössége, addig a Whales and Leeches számainak erején tompít a tudatos sokoldalúságra való törekvés és kimértség. Pedig ugyanúgy helyükön vannak a nyers, torzított riffek és a John Sherman dobostól megszokott odabaszós lendületesség.
Hazugság lenne azt állítani, hogy mindezek nem működnek az albumon, de kicsit rutinszerűnek hat az egész, a vendégénekesek szereplése ellenére is. A Yob énekese, Mike Scheidt közreműködésével készült Dawn nem csak, hogy a leghosszabb szám a lemezen, de élesen el is különül az album első felének számaitól sötétebb hangzásvilágával. A Whales and Leechest lezáró Every Little Twistet a Black Heart Procession énekesével, Pall Jenkinsszel vették fel, ami viszont a szám egyértelmű indie-rock beütésére ad magyarázatot. A leginkább Red Fang önazonos szám, a Blood Like Cream viszont akár a Murder the Mountainsen is helyet kaphatott volna és kétségkívül ez a legslágergyanúsabb dal az albumon: talán még a Mastodont idéző első single, a Crows in Swine villan hasonlót a lemezen. Párhuzamokból különben is akad bőven, hiszen a 1516 révén felmerülő, szokásos Mastodon és Black Sabbath összehasonlítások mellett, a Failure egyértelműen a Queens of the Stone Age munkásságával mutat rokonságot. Kérdés, hogy a szokásosnál több összehasonlítgatás jót tesz-e a Red Fangnek, mert így a Whales and Leeches után elmondható, hogy bár ugyanúgy képesek egy szórakoztató, tökös albumot összehozni, mint eddig, mintha mégis kevesebb lenne a súlya a zenének – és ez távolról sem a stílusra értendő. 8/10
