Két évvel ezelőtt a rendkívül ocsmány borítóval megjelent At Heart sajnos csak a grafikájával tudta felhúzni a szemöldökünket, így mindenképpen érdekes kérdés elé állított minket a zenekar, hogy mégis milyen elvárásokkal, illetve mondhatni követelményekkel álljunk az új megjelenéséhez, amely igencsak korán érkezett. A Rise of the Lion, mint kiderült egy reflektálás a fanbázisra, annak válaszolatlan leveleire, illetve tetoválók szimbolikus világának megérintésére, ahol a rajongók ízlése kereszteződik az oroszlán kicsit magasztosabb "istenítésével". Egy szó mint száz, a zenekar szerint a rajongóik már az Apologies Are For the Weak óta imádják az oroszlánokat, ők imádják a rajongóikat és azok - a zenekarnak ajánlott - oroszlános tetoválásait. Így írtak egy olyan lemezt, amellyel a kemény fanbázist akarják megcélozni, és erre igyekeztek a borítón is felhívni a figyelmet. Lássuk, hogy felemelkednek-e újra az oroszlánok-e vagy sem.
Be kell, hogy valljuk, hogy a Miss May I a modern mainstream metalcore jelenségének egy olyan megkerülhetetlen alakja, amelyben inkább volt túl nagy az elsőnek ható - kellemesnek mondható - potenciál, mint a csibészség és receptek iratmegsemmisítőbe dobásának a bátorsága. Utólag be kell csúnyán, de könyörtelenül vallanunk, hogy igaz nem volt egy világmegváltó kiadvány az Apologies for the Weak, de a deathcore-ba kevert metalcore massza képes volt úgy megszólalni - a dalok nyilvánvaló közepes minősége ellenére is -, hogy az vállalhatóan, sőt a modern metalcore trendek asztalán kifejezetten üdítően tudott hatni. Azóta a zenekar inkább lett önmaga paródiája, és erre a kényszeres albumpromóció, valamint az erőltetett a "rajongóinknak akarunk tisztelegni ezzel a lemezzel" gondolatsor csak rátesz egy lapáttal, hiszen megfogalmazódhat az emberben: miért nem játsszák azt, ami elsőre működött, így ténylegesen "felébresztve" az oroszlánt, miért nem hozzák vissza a deathcore paneleket, és miért hangzik ez a kinyilatkozás inkább úgy, hogy inkább meg kell hajolnia a rajongóknak előttük, hogy egy "jó időben jó helyen" metalcore debüt után egy B-oldalas dalcsokrot, valamint egy erőteljesen hidegzuhany lemezt kellett elviselniük? A Rise of the Lion címéből azt hihetnénk, hogy ezek a dalok majd inspirálólag fognak hatni, de ehhez képest kicsit ambivalensen alig van élet a korongon. Ez főként annak köszönhető, hogy maga a keverés és a master valahogy aláhangolta a metalcore karcot a dalokból, így bármennyire is tolnak breakdownok és leépített chugga-chugga riffek helyett főleg pedal tone technikájú riffelést és témákat, valamint AILD védjegyű dallampaneleket és kórusközpontosítást, valahogy képtelen az egész átütő energiával a hallgató arcába csapódni.
Azt ugye egy felkészült metalcore rajongó tudja, hogy a műfaj modern megközelítése nem éppen eklektikus, a Miss May I új lemeze pedig rávilágít arra, hogy miért jár jó úton egy Architects vagy egy Polar, valamint a metalcore azon progressziója ahhoz képest, amit a KSE utáni metalcore érában a Miss May I már ezredszer is próbál eljátszani (a csipetnyi Lamb of God és Trivium témák mellett): ez a megközelítés már holt unalmas és be kell, hogy valljuk kicsit fárasztó is lesz már fél távon, pedig ennek a koncepciónak a céltudatossága a slágeresség, ami itt sajnos csak egy-két dalban működik (főleg inkább csak a lemez első felében: Lunatik, Gone stb.), de ott meg belerondít a hangzás, a felszínes megközelítés, a huszadjára is hallott gitárfutamok, a nem túl variált ütemleltár és persze az ötletek további hiánya. Hogy valami pozitívumot is írjunk: azt nem szeretnénk letagadni, hogy a Rise of the Lion tetőpontjait mindenképpen Ryan Neff hozza, akinek a tiszta témái főként a kórusközpontúság miatt exponenciálisan emelkednek ki a lemez refrénbázisú dalaiból; ennek viszont mindenképpen van egy erőteljes sarokpontja: a nyújtott melódiák csak megágyaznak a dinamikavesztésnek, így többször is meg kell elégednünk a középtempóval, és ezt nem is nagyon akarták variálni. Ez a lemez egyszerre nagyon akar As I Lay Dying és Killswitch Engage is lenni, de közben nem tud mit nyújtani az innovatív szempontok (a "futószalag effektus" elkerülése), a figyelemfenntartás és főleg a korábbi dalak lekörözésének asztalán. Így mi csak annyit mondunk, hogy ez nem az oroszlánok köre volt, vagy inkább egy már jóllakott oroszláné a délutáni szieszta közben, mert ez bizony unalmas. 3/10
