Véget ért a pokol és a menny közti világméretű háború. Az egyenlő felek küzdelmének eredményeként a Földünk romokban hever. Nincsenek értékek, nincsenek elvek, amikhez ragaszkodni lehetne, csak a túlélés számít. Nincsen Isten, és nincs Sátán sem, így tehát a tiszta életűek ugyanúgy nem kapnak megváltást, mint a bűnösök büntetést. Ebbe a poszt-apokaliptikus világba csöppent minket az Oh, Sleeper legújabb lemezével, amiben az újdonságra törekvés ugyanannyira megtalálható, mint a rég megszeretett dolgokhoz való ragaszkodás.
Ha nem is a legelső EP-jükkel, de már a 2007-es When I Am God-al sikerült akkora rajongótábort építenie maga köré a bandának, hogy a Son Of The Morning névre hallgató második nagylemezük mindenféle erőlködés nélkül kússzon fel a Billboard lista 120. helyére. Még alakulásuk időszakán sem beszélhettünk amatőr bandáról, hiszen olyan együttesekben játszottak régebben a tagok, mint a Between The Buried And Me, vagy az As Cities Burn. A technikás gitárszólók, és a metalcore alapok mellett Shane Blay remek dallamos énekhangja, és Micah Kinard kiváló dalszövegei emelték a mezőny fölé mindkét lemezt, így a Solid State utolsó mentsvárai közé tartozó banda új albumát bizalommal várhatta minden zeneszerető ember, hiszen a kritikus posztokon változatlan maradt a felállás (mégha történt közben egy basszer és egy dobos csere is).
Talán az alapsztori, és a már említett poszt-apokaliptikus hangulat megtartása végett is lett jóval keményebb a lemez, ami nem csak a breakdown-ok, és a súlyosabb riffek számában, de a dallamos ének csökkenésében is megnyilvánul a Children Of Fire esetében. Furcsa, hiszen éppen a fordítottja szokott történni a hasonló bandáknál, így az amúgysem túl könnyen emészthető lemezek után egy még nehezebb alkotással kell szembenéznünk. A kapaszkodók hiánya nem is válik sajnos az album előnyére, még többszöri hallgatás után sem különülnek el a dalok, néhol pedig egyenesen "egykaptafa" érzésünk is támadhat. Ez persze csak ritkán fordul elő, hiszen jó szokásukat megtartva néhány lágyabb tétellel, és résszel tették színesebbé a lemezt, így a végére érve az albumnak elmúlik a kicsit rossz szájíz. A dallamos énektémák számának csökkenése minőségbeli javulást nem hozott azokban, egy pár kivételtől eltekintve nem ülnek annyira a dallamok, mint a régebbi lemezeken, bár a lassabb tételeknél itt is remekelnek. A technikás(nak szánt) szólók egy kicsit kaotikusabb, kevésbé fülbemászó irányt követnek, ez viszont remekül illeszkedik az album hangulatához, és az eleinte értelmetlennek tűnő tapping-szólók, és egyéb finomságok mélyen beleragadnak a hallójáratainkba.
Az ellenben rögtön elnyeri a szimpátiáját az embernek, hogy mindenféle idétlen intrót hanyagolva rögtön a közepébe csapnak a dolgoknak, és három nótán keresztül kőkemény zúzást kapunk, pillanatnyi szüneteket hagyva, hogy a tündőnkbe szorult levegőt gyorsan frissre cserélhessük. A már említett fogódzkodó hiány itt ütközik ki a legjobban, de akinek sikerül ezt a három dalt élvezettel végighallgatni, annak biztosan nem lesz gondja a lemez hátralevő részével, hiszen ezután jönnek olyan szívbemarkoló dalok, mint a Hush Yael, a Means To Believe, vagy a kissé zajosabb hangzású The Family Ruin. Ezek között pedig a jól megszokott Oh, Sleeper nóták találhatóak, amiknek a minőségére semmiképp sem lehet panaszunk. A bevezetőben említett alapszituációt kibontva a legtöbb dal a magára hagyott, elvek és szabályok nélkül élő emberiség, illetve konkrétan egy személy küzdelmét mutatja, hogy felépítse azt a hitet és értékrendet, amivel a porig rombolt világ romjain felülemelkedve tud emberként élni. E harc mellett pedig ebben a széthullott világban történt dolgok leírásait olvashatjuk, ami egyébként a valós világban megtörtént szörnyűségek – az áldozatok szemszögéből történő – "feldolgozásai". A dalszövegek egyébként ismét remekek lettek, ami köszönhető annak, hogy az énekes Micah Kinard több évig forgatókönyvírónak tanult, majd lehetőségek híján inkább a zenélés mellett döntött, szerencsénkre. Az album mondanivalóját összefoglaló címadó dal a megszokott keménységgel zárja a Children Of Fire-t, mely zárás akkora energiabomba lett, hogy a repeat gombot fogjuk csapkodni az utolsó taktusok csitultával.
A lemez tehát nem hibátlan, talán a leggyengébb tőlük, ami így sem jelenti azt, hogy nem az év egyik legjobbja. Változatos, és súlyos, bár ezen a lemezen először ez utóbbi van túlsúlyban, ami a bandával most ismerkedőeket hamar elriaszthatja, pedig érdemes többször nekifutni, ha elsőre nem megy, mert ezt a fajta tehetséget és hangulatot nem minden boltban lehet megvásárolni. Bár az újítások kézzel foghatóak, ezek nem mindig sikerültek a legjobban, de nem hiszem, hogy bármelyik rajongójuk is csalódottan fejezné be a lemez hallgatását, így a Solid State Records fellélegezhet, hiszen a maréknyi jó bandája közül egyre biztosan támaszkodhat a jövőben is.
8,5/10
