Kétség sem férhet hozzá, hogy az Off With Their Heads az elmúlt egy – de inkább csak fél - évtizedben jócskán hozzátett ahhoz, hogy a koszosabb, karcosabb pop punk is ugyanúgy elfogadásra kerüljön a színtér friss tagjai között, mint az erőteljes sterilizáláson átesett társai. Hiszen ne feledjük: műfajok sokaságához hasonlóan a pop punk is egy erőteljes, kicsit önszabályozó diverzifikáláson esett át, a Minneapolisi-iskola pedig pontosan ezért hordoz magában olyan erényeket, amelyek miatt odaadóbban tudunk a zenekarhoz nyúlni, és ez nem csak annak köszönhető, mert imádjuk a Jawbreakert.
Ugyan nem ezek a srácok rajzolták fel a térképre a hangzást, hanem még a ’90-es években a Dillinger Four és talán öntudatlanul a No Idea Records punk fellegvára, de nyomatékosan érdemes kijelenteni, hogy a minneapolisi pop punkban utazó Off With Their Heads jelentősen berobbant az undergroundba a 2006-os Hospitals EP-vel, amely legalább olyan monumentális volt a hangzás életében, mint a Midwestern Songs of the Americas. Az biztos, hogy a Descendents-ritmikát bőven felvegyítette a vonulat (ez adja főleg a punk rock érzésvilágot), hozzáadta a san franciscói Jawbreakert a dallamvilág mezsgyéjén és egyben az önkifejezés egyik kiindulási pontjaként. Az egészet pedig megtoldotta azzal a karcos vokál- és gitárhasználattal (No Idea Records-bandák a ’90-es években és az ezredfordulón), amellyel most már olyan zenekarokat azonosítunk, mint a Banner Pilot, a The Fake Boys vagy a 2009-ben óriási lemezzel jelentkező Dear Landlord. A csapat debütálása és a színvonalat remekül tartó második nagylemeze (amely ugyan hangzásilag kicsit letisztultabb lett) után nagy teher zúdult a Home nyakába, hiszen az elvárások bizony az egeket verték. A zseniális és a bandától kissé szokatlanul szentimentális Nightlife pedig jócskán rátett a várakozási indexre, hiszen Ryan Young leénekelte rólunk a szakállas szívünket is, akár csak Chuck Ragan (a HWM és Ragan úr néhol akár be is ugorhat) vagy Patrick Costello (Dillinger Four). Hogy megérte-e a lemez a várakozást? Erre nagyon könnyű egy mondatban válaszolni: Youngék megírták a zenekar legjobb anyagát. Azt a lemezt, amelyet szívesen odarakunk az első és kiváló EP mellé, de fontos megjegyezni, hogy a Home enyhe szakítás nem csak a zenekar eddigi eszmeiségével (már alig érezni a minneapolisi pop punkot), de a fentebb vázolt hangzás dominanciájával is. Hiszen érezhetően enyhült, ahogy a zenekar egy „érzelmesebb” kitárulkozásra váltott és inkább akar a Home egy sima, szívből jövő punk-lemez lenni, mint pop punk, amivel nincs is semmi baj. A zenekar továbblépett. Komorság és depresszív gondolatmenetek: a Home-on a düh kicsit szenvelgően ütközik ki, az agresszív punk hangzás pedig remek táptalaj ehhez; a mélység különösen szembetűnő lesz emiatt, a ’90 repetitív panelfolyam ezt rántja ki a medréből és a helyi minneapolisi hagyományok érzelmi egzisztenciáját veszi fel (Hüsker Dü stb.). A himnikusság néhol pedig egészen páratlan magasságokba repül. A Home-ot erőteljesen ajánljuk a punkzene szerelmeseinek, akiket pedig eddig elriasztott a banda pop punkos kinyilatkozása, az most már nyugodtan tehet Youngékkal egy próbát, hiszen a csapat valamilyen szinten félresöpörte az eddig felvértezett hangzását: a karcos pop punkot fél évtized után elhagyták; az Off With Their Heads pedig ezzel elindult egy olyan úton, amely miatt a kortárs punkzene nagyjai között érdemes őket emlegetni. 8/10