Az Oblivion legénységére a legtöbben minden bizonnyal akkor figyeltek fel először, amikor is kiderült, az All Shall Perish alapító gitárosa, Ben Orum elhagyja sokat megélt csapatának sorait, és immár basszusjátékával járul hozzá új zenésztársai sikeréhez – akiket szintén badarság lenne a kezdő jelzővel illetni. Ráadásul ez alkalommal háttérbe szorult minden divatos, netán feleslegesnek ható kellék, és egy vérbeli death metal korong landolt az év első napján a virtuális boltok polcain. Ennél korrektebb évkezdést pedig nem is kívánhatnának a stílus szerelmesei, ugyanis a Called To Rise egy meglehetősen jól sikerült bemutatkozás – a kérdés már csak az, vajon igazi klasszikushoz van-e szerencsénk?
Igaz, minden irányból iszonyatos sebességgel száguldó témák érkeznek, összetett váltásokkal, kreatív megoldásokkal, a zene technikás mivolta leginkább ezekben csúcsosodik ki, nem a megállás nélküli szólózásban és az arpeggiók különféle kibontogatásában találtak kapaszkodókat. Ezeket csak kevés alkalommal, mondhatni a megfelelő helyen és időben alkalmazzák, így nem hatnak felesleges erőfitogtatásként. Itt érdemes is megjegyezni, hogy a számok szerkezete, az ötletek egymásba fűzése közel tökéletesen lett megvalósítva, de ilyen zenei ismeretekkel rendelkező csapat esetében ez koránt sem lehet akkora meglepetés. Ráadásul helyenként bizony black metal és a klasszikus zenére jellemző elemek is tovább színesítik az összképet, sőt ezek adják az album igazi arcát, komolysággal ruházva fel az egész hangulatát. A gitártémák nagy részéhez a csapat minden bizonnyal tüzetesen átvizsgálta a 80-as és 90-es évek legnagyobb jelentőséggel bíró, klasszikus death lemezein hallható megoldásokat, és a mai igényekhez méltó formába öntötték őket. A dobjáték már-már természetesnek ható módon elégíti ki a stílus nem mindennapi igényeit – a meglehetősen fiatal Luis Martinez a gyors témákat kellő pontossággal hozza, de a lehetőségekhez mérten szokatlanabb ritmusokkal is megpróbálta élvezetesebbé varázsolni a rá osztott szerepet. Ben Orum basszustémái is rendben vannak, többnyire a háttérből erősíti a többiek játékát, olykor néhány ütem erejéig előtérbe is kerülnek a megoldásai. Az ének tesz hozzá talán leginkább a zenekar brutális hangzásához, Nick Vasallo rendkívül mély és erős orgánuma gondos házigazdaként végigkísér az egész lemezen. A hangzás terén is inkább a múltba tekintett a csapat, így egy kissé maszatos, kevésbé letisztult megszólalást kaptunk a ma oly jellemző, laboratóriumi kísérletnek is beillő dolgok helyett. A tizenegy szerzemény összesen negyvenpercnyi hallgatnivalót garantál – illetve a digitális verzióhoz még három bónusz szám is jár. A lemezen csaknem végig a gyors tempók uralkodnak, helyenként persze megtörik a száguldás, de egy ilyen anyagtól senki sem vár el a progresszív stílusra jellemző váltásokat. Azért akadnak kevésbé fogós szerzemények is a felhozatalban, de összességében a szerethető számok győzedelmeskednek, méghozzá igen meggyőző arányban. Sokak fejében megfordulhatott néhány hete az a gondolat, vajon érdemes volt ezért otthagyni egy olyan nagynevű csapatot, mint az All Shall Perish? A rajongók szívében talán örökre ott marad a távozáskor keletkezett, sok fájdalmat okozó szálka, de a Called To Rise nagyszerűségét még ők sem vitathatják. Az utóbbi évek egyik legerősebb megjelenése a kategóriájában!
8.5/10
