Szinte egyidőben adta ki a Tooth&Nail a Sent By Ravens és a Nine Lashes lemezét, generálva ezzel egy olyan elkerülhetetlen összeütközést, amelyben egyik oldalon a fiatalos, ötletektől duzzadó rockbanda csap össze a kissé szokásosabb hangzással kiálló, az alternatív rock fogalmát jobban magáévá tevő együttessel. Előzőről már olvashattátok a pozitív véleményünket, azonban itt az idő, hogy a Nine Lashes is megkapja a magáét, hogy mégis mennyire lehet érvényesülni ezzel a zenével 2012-ben?
Hiába volt a bandának 2009-ben egy Escape névre hallgató nagylemeze, az igazi hírnevet egyértelműen a Tooth&Nailhez való igazolás hozta meg, amely eléggé "derült égből" érkezett, hiszen a Thousand Foot Krutch-on és a Since Octoberen kívül szinte nincs is ennyire "tradicionális" alternatív rock bandája a washingtoni kiadónak. Meg is kapták a promot egy közepesre sikerült videoklip formájában, amiben eldörrentettek egy borzalmasan nagy slágert az Anthem Of The Lonely képében, így a Red rajongók már a megjelenés előtt új királyt hirdettek. A levegő forrósága mindössze addig tartott, amíg kézhez nem kapták a World We View-t, amelyen sajnos érződik, hogy egy egész lemezen keresztül még mindig képtelenek lekötni az efféle zenére vágyó hallgatóság figyelmét.
Első körben a lemez hangzását érdemes megfigyelni, amely alapból egy kissé lerágott csont, néhány helyen viszont érthetetlen húzásokat is hallhatunk. Kicsit idegesítően hat az, hogy a szépen kikevert gitárokat bizonyos frekvenciákon elektronikus zajok kísérik, és sokszor olcsó pop rock bandákat "megszégyenítő" riffekkel próbálnak kemények lenni - nyilván sikertelenül. Ezt leszámítva az elektronikus betétek felfelé kerekítik a pontszámot, ám vannak ennél nagyobb gondok is. Sajnos a slágergyártás az első szám után szinte teljesen megakad, és hiába próbálkoznak balladisztikusabb hangvételű dalokkal, illetve keményebb szerzeményekkel a változatosság megtartása érdekében, néhány kivételtől eltekintve nem ülnek a dalok többszöri hallgatás után sem. Pedig bevetik a rokkenroll király Trevor McNevan-t is, ami egy egészen jó húzás egyébként, hiszen az addigra már porba süllyedő unalomfaktorból sikeresen kihúzza az albumot. Itt tűnik ki legjobban, hogy ez a lemez leginkább a vokáltémákon csúszik el, hiszen Jeremy Dunn tipikusan fülbemászó hangszíne adott ahhoz, hogy új csillagokat köszöntsünk a rock feketén világító egén, azonban amíg nem tanulja meg rendesen kezelni a hangját és nem tud épkézláb dallamokat írni (mint tette azt a Red vagy a Sent By Ravens énekese), addig a középszerben fog ragadni ez a banda. A zenei alap biztosan - mégha nem is túl változatosan - hozza a dolgát, így az igazi fogást ennél a pontnál találhatjuk a Nine Lashes esetében.
A bevezetőben kreált összecsapásból tehát egyértelműen a Sent By Ravens került ki győztesen. Nem csak zeneileg voltak képesek az egész színtér fölé emelkedni, hanem az énekdallamokkal is sikerült egy új szintre lépniük a stílusban. A Nine Lashesnek egyik sem sikerül, így bűn lenne egy lapon emlegetni őket a Reddel, hiszen egy-két slágerre nem lehet zenei karriert építeni, legalábbis hosszú távon biztosan nem. Azt azért le kell szögeznem, hogy nem rossz lemez ez, sőt, a mostani felhozatalban kifejezetten hallgatható és sok tavalyi nagy "visszatérőt" leiskoláz, de egyelőre ez sem elég a megdicsőüléshez.
5/10
