A Nickelbacket mértékadó körökben nagyon nem szokás szeretni, és akkor még finoman fogalmaztam, hiszen az érzelgős rockzene non plus ultrájának aktuális kiadványai eddig kivétel nélkül birtokba vették a slágerlistákat, rádiókat és egyéb médiumokat, ami a gyakorlatban 50 millió eladott lemezt jelent. Ez persze önmagában nem lehet indok valami elutasítására, a hitelességnek azonban biztos, hogy nem tesz jót – a kanadai bandánál nagyságrendekkel népszerűtlenebb formációk esetében sem releváns ez a faktor. Ugyanakkor egyvalamit látni kell: trendek jönnek-mennek, de Chad Kroegerék népszerűsége töretlen, azaz nem befolyásolják tiszavirág életű divatirányzatok vagy hasonló hangzásvilágot megcélzó „trónkövetelők”, ez pedig minimum elgondolkodtató.
Az elmúlt évek során a hirtelen keletkezett fogyasztói többletet lefölözni vágyó zeneipar Nickelback-klónok egész hadát szabadította a világra (Theory of a Deadman; Hinder; Default stb.), akik közül ugyanakkor egy zenekar sem volt képes olyan szintű eladásokat produkálni, mint kanadai barátaink. Persze azon a szinten, ahol hasonló kaliberű produkciók versenyeznek, nem feltétlenül szükséges szaggatni az istrángot, hiszen a közönség kedvező esetben a rutinszerű, bélgázzal feltöltött lemezeket is maximálisan abszorbeálja (főleg az óceán túlsó oldalán). Nyilván láttunk már ennek ellenkezőjére is példát, azonban a pop zenekarokra jellemző munkamorál a tapasztalat szerint ilyen sikerességi index mellett 90%-os biztonsággal elegendőnek bizonyul. Hogy miről is van szó? Adj ki nagyjából 2-3 évente egy lemezt, amin van maximum ugyanennyi potenciális sláger, amit majd úgyis hülyére nyomatnak mindenféle csatornán keresztül, a többi tétel pedig mehet a levesbe – kit érdekel, ha a 2000-es években csak a The Beatles címke szerepelt többször az amerikai üzletekben vásárolt hanghordozókon?
Minderre a magyarázat szerintem ott keresendő, ahol például az idei Seether lemez is elbukott; nevezetesen: a dallamvilágnál. Akárhogy is nézzük, Chad Kroeger hangja akkor is kellemesen hatna azok számára, akik hajlamosak a hard rock túlzásokat felsorakoztató korongok túlfogyasztására, ha éppen a vízkövesedő mosógépéről énekelne pár sort. Márpedig, amennyiben elfogadjuk ezt a hipotézist, akkor abból egyenesen következik, hogy a hetedik Nickelback nagylemez is ugyanarra a sorsra jut, mint elődei, hiszen nem nagyon lehet róla többet elmondani, mint hogy egy újabb soralbum, ami egyetlen másodpercében sem tér el attól, ami eddig is jellemezte őket. Taktusról taktusra a már unásig ismert témák sorakoznak az egyes szerzeményekben, persze ha kellően finom egy sütemény, akkor nem probléma, hogy előtte már indokolatlan horribilis mennyiséget fogyasztottál belőle – ugyanúgy ízlik az újabb szelet nyalánkság. Ezzel nyilván ők is tisztában vannak, éppen ezért olyannyira nem változtattak a bevált recepten, hogy példának okáért az első három dal ezúttal is úgy került kiválasztásra, hogy a harmadikként érkező rádiós dalt két lendületesebb nóta előzze meg. Mondjuk a nyitó This Means War tényleg jó kis autós zene – amihez a bugyinedvesítés mellett valóban értenek, az ilyen jellegű dalok írása -, kár, hogy ezekből lemezenként legfeljebb kettő darab van (a másik ezúttal a Midnight Queen). Ami a slágereket illeti, a When We Stand Together klipje alig két hét leforgása alatt másfélmilliós nézettséget generált a youtube-on (nem tudom megfejteni, hogy miért, de első hallgatás után bent ragadt a fejemben); az aktuális szívszaggató dal szerepében tetszelgő Lullaby biztos nagy siker lesz, ahogy szerintem a Trying Not to Love You is kislemez esélyes. A többi a maradék, amelyek között található nem rossz (Don’t Ever Let It End), unalmas (Gotta Get Me Some) és kifejezetten rossz (Kiss It Goodbye) is. Az egyetlen dolog, amire kicsit felkaptam a fejemet, az a felcsendülő Failure téma (Stuck On You) az Everything I Wanna Do-ban – persze nemrég a Paramore egyenesen feldogozta az említett dalt, így viszont már nem is olyan kellemes a meglepetés.
Ugyan az áttörést jelentő Silver Side Up óta - szerintem - nem adtak ki az elejétől a végéig jó lemezt, nem hiszem, hogy komoly hátrányuk származna az önismétlésből. Főleg, hogy a Shinedown vagy mondjuk az Adelitas Way kivételével nem is nagyon tudnék olyan rádió rockot játszó produkciót mondani, akik egyértelműen jobbak lennének a Nickelbacknél. Tehát fogyassza mindenki egészséggel!
6/10
