A Muse popbálványosodását nem nagyon lehet támadni, az underground körökből megérdemelten kerültek arénák színpadaira, méghozzá úgy, hogy egy saját színt vittek a pop-rock palettájára. A vaskalap legfeljebb a folyamat katalizátorát kritizálhatja: inkább formálták az Absolution utáni lemezek dalait a fősodor igényei, mint fordítva. De a zenekarnak eleve sajátja a folyamatos zenei változás, a Muse-eszenciát pedig hozta eddig az összes album. Nehéz elképzelni sikereket, amiket eddig nem értek el, ilyen helyzetben pedig borzasztóan nehéz a továbblépés, de még a szinten maradás is, lássuk nekik hogyan sikerült.
A hatodik Muse lemezre három évet kellett várni, ráadásul már tavaly októberben elkezdődtek a stúdiómunkák. A kiadás húzására vonatkozó kiadói irányelvek mellett nem is ment egyszerűen a felvétel és a keverés folyamata, több kontinens stúdióiban, több producer és hangmérnök segítségével rögzítették az anyag különböző sávjait, amikből a Warneres idők óta megszokottan rengeteg van. Ahogyan az utóbbi lemezeké, a The 2nd Law körvonalai is megjósolhatatlanok voltak a megjelenést megelőző hírverésig, a tagok nyilatkozatai időnként visszanyúlásról, időnként valami teljesen újról, időnként pedig keresztény gangsta rap jazz kalandról némi lázadó dubsteppel és arcszakító metál flamenco cowboy pszihedéliáról árulkodtak. A lemez pedig nagyjából eleget is tesz mindennek.
Az album címe, illetve néhány dala a termodinamika második főtételére utal, de ennek ellenére a lemez többnyire lényegesen földhözragadtabb témákat boncolgat, mint a korábbi politikai, illetve univerzális tematikájú albumok: előkerül Matt Bellamy nyomán az apaszerep tapasztalata (Follow Me), Chris Wolstenholme oldaláról pedig például az alkoholizmusról szóló szövegek is (Save Me). Egy-egy számban tényleg felsejlenek inkább a korai lemezeket idéző hangulatok (Animals, Liquid State), de ezek kevésbé jellemzőek, inkább a pop, pop-rock mogulok inspirációja és némi kísérletezés a legfülbetűnőbb. Az előbbi pedig túlszól mindent, ráadásul rosszul. Az album eleje lényegében egy furcsa tribute lemeznek tűnik, ha nem szivárogtatták volna ki idő előtt a számok címét a felvételek során, azt hihetnéd, hogy ezek voltak a dalok munkacímei:
01. John Barry 02. I want to break free 03. INXS 04. (random filler) 05. Queen again? 06. Justice for Nero 07. Hangin’ Tree 08. Queen pt. 3 09. U2 10. Chris 1 11. Chris 2 12. Skrillex 13. (random outro)
Persze nyilvánvaló, hogy a zenészre ható zenei emlékek és tapasztalatok visszaköszönnek majd az írt dalokban, de ezen a lemezen nem a nagyokra való reflektálásról van szó, hanem azok szintéziséről, anélkül, hogy elég tartás kerülne a végtermékbe ahhoz, hogy a saját lábain megállhasson. A legnagyobb baj mégsem ez a The 2nd Lawval.
A lemez közepétől sikerül egy kicsit elszakadni a feldolgozásoktól, felbukkannak karakteresebb, kísérletezőbb megoldások, mint pl. a Nero segítségével készült Follow Me, vagy később a Chris által énekelt (és írt) dalok, és persze a már jó előre ijesztgetésként használt The 2nd Law: Unsustainable is. Ezek segítenek, hogy félre tudd tenni a tényt, hogy 5-15 éves slágerek visszhangzanak a dalokban, megmentik a feldolgozáslemez címkéjétől az albumot, de nem biztos, hogy ezt jó úgy elérni, hogy a visszhangok megmaradnak, csak Queen helyett aktuálpop-panelek pattognak. Becsületesen összerakott szerzemény minden szám a lemezen, a közülük hat-hét minden további nélkül kislemez-képes, és eséllyel ömlik majd a Petőfiből, sőt, még a fülbemászással sincs valójában gond, viszont egyszerűen gyenge a karakter, hiányzik az eddig megszokott fejlődés, finesz és fogódzkodó. Ráadásul a sok stílusközi ugrálás és kevergetés a kohézió hírét is kitörli az albumról, néhány szám pedig jobb helyen lett volna egy B-oldal gyűjteményen (Save Me, The 2nd Law: Isolated System). Az iparos munka jó példája a lemez, nehéz pl. nem arra gondolni a Supremacyt hallva, hogy nem a Skyfall filmzenéje lebegett Matt szeme előtt, a korona viszont mégis az a groteszk tény, hogy az idei olimpia hivatalos száma épp a Survival lett. Bellamyt 2011-ben felkérték az olimpia dalának megírására, Elton Johnnal meg is próbálták elkészíteni, és bár ezek a sessionök nem hoztak értékelhető eredményt, végül mégiscsak megszületett ez a szám, amit alkalmasnak ítélt meg a bizottság. Pedig a versenyszellem szétforgácsolt sztereotípiáit durrogtató giccshimnusz a maga (remélhetőleg) szarkazmusszagú szövegével körül-belül annyira lenne helyénvaló egy olimpián, mint a Nemzeti Hip-Hop egy Jobbik gyűlésen.
Olyan a The 2nd Law, mint a szörp: jó gyümölcsléhez jó gyümölcsre van szükség, könnyen megérzed, ha éretlen, vagy romlott volt, ami a présbe került, a szörpnél viszont a kellő mennyiségű cukorral főzéskor bármit tudsz ellensúlyozni, és hiába jó mindkettő íze, nagy a különbség egy pohár friss gyümölcslé és egy pohár szörp közt. És eddig nem a szörpfőzés volt a Muse asztala, remélhetőleg később visszatalálnak a megfelelő szintre.
6/10.