A washingtoni székhelyű Magrudergrindot a grindcore és a power-violence szerelmeseinek aligha kell bemutatni, hiszen rettentő gyorsasággal hívták fel magukra a figyelmet 2002-es megalakulásuk után. A háromtagú brigád első, Charles Bronson hatásokkal bíró próbálkozásait egyre inkább felváltotta a Dropdead hangzásvilágához közel álló grind, ami a 2006-os, Shitstormmal közös split CD-n csúcsosodott ki. Egy évvel később a bemutatkozó nagylemez, a Rehashed dalai ennél önállóbb hangzást képviseltek, bár a Shitstormmal megosztott lemezt ez sem tudta felülmúlni. Jelen cikkem tárgya 2009-ben jelent meg, a felvételt pedig amit Scott Hull (Pig Destroyer, többek között) maszterelte.
Aki hallotta a Rehashedet, sok meglepetésre nem számíthat, hiszen az irány ugyanaz maradt. Ugyanakkor az egyes tételek helyenként erősebbek lettek, többségük pedig könnyebben megmarad az ember fejében a rengeteg dalon belüli váltás és az ultragyors tempó ellenére. Példának okáért említeném a nyitó The Protocols of Anti-Soundot, a lemez legrövidebb darabjaként felismerhető az Abuse of Philantropic Self Gaint (talán a legerősebb darab, zseniális énektémával), vagy az Excommunicatedet, hogy a lassú Bridge Burnert ki ne hagyjuk a seregszemléből. További újdonságként kell jegyeznünk a hangminták használatát, amelyek elsősorban a dalok – amúgy felettébb érdekes – mondanivalóját hivatottak nyomatékosítani. A lemez által érintett témák külön megérnek egy misét, bravúr volt egy ilyen albumot egy szimpla „fuck”-kal lehozni, főleg azt figyelembe véve, micsoda gyűlöletet sugároz magából Avi hangja, amire a hangzás rátesz még egy lapáttal. Apropó, ha már hangzás: Scott Hull ragyogó munkát végzett, minden hangszer remekül szól, a gitárok amúgy svédesen kissé lejjebb lettek hangolva, de ez egyáltalán nem zavaró. Mindettől függetlenül sok kritikát kapott a zenekar a lemez miatt, lévén hogy igen sokat kardoskodtak a DIY albumkészítés mellett, most pedig leszerződtek a Willowtiphez, ezzel sokak szerint hátat fordítva korábbi önmaguknak.
Összefoglalva a Magrudergrind második albuma egy nagyon ütős lemez lett: bár a 2006-os formát még mindig nem sikerült elérni, de az új elemek bevonásával is közel kerültek hozzá, és ahhoz is, hogy a következő évtizedben a grindcore színtér egyik meghatározó zenekara legyenek, és továbbvigyék, újraértelmezzék a műfaj hagyományait. Kíváncsian várom a folytatást, és remélem, a következő Európa-turnéjuk tényleg megvalósul: jó lenne ismét pikszisbe kerülni.
8.5/10
(A kritikát Divine_Chaos-nak köszönhetitek)
