Jé, egy jó pop-punk lemez 2015-ből? - meghallgattuk az új Neck Deepet!
A brit Neck Deep előző lemezéről íródott cikkünkben már érintettük a témát, hogy mennyire hirtelen lett egy füstös klubokban harminc embernek játszó zenekarból a szigetország egyik meghatározó pop-punk produkciója, akik immáron headliner turnék főzenekaraként járják be a világot és tesznek szert egyre több rajongóra (a Wembley Arenában is léptek már fel egyébként az All Time Low nyitóbandájaként). A kérdés adott, vajon képesek voltak felnőni az őket körülvevő hype-hoz, vagy ők is bekerülnek a "vihar a biliben" kategóriás, egylemezes zenekarok nem túl fényes társaságába?
Az egyre magasabb ismertséggel természetesen egyenesen arányos a körítés, illetve a stúdiós körülmények minőségének növekedése is, hisz ezúttal a sztárproducer Andrew Wade és az A Day To Remember énekese Jeremy McKinnon (aki egyébként több dalba is beszállt néhány sor vagy üvöltés kedvéért) bábáskodott a lemez felett, ami természetesen nagyban befolyásolta a dalokat, de ez szerencsére nagyon jól sült el, sikerült megtartaniuk a "deszkás-pizzás-sörös" igencsak fiatalos imidzsüket, de emellett mégis hallatszódik a zenekar beérése, a számaik komolyodása és akár a komorabb hangszerelés is az egyes dalokban. Már az előzetesen kiadott tételek alapján lehetett sejteni, hogy hatalmasat merített a fentebb említett csapat munkásságából a zenekar, ez leginkább a Serpent című tételben csúcsosodik ki, ami kis túlzással felférne a soron következő ADTR lemezre is, a dalcsokor abszolút csúcspontja ez a dal, ezzel együtt a Neck Deep eddigi legkomolyabb és legkomorabb szerzeménye, persze nyilván pop-punk mércével mérve. Még egy zenekar van, akiket muszáj megemlíteni egyértelmű inspirációként, és az a kaliforniai fingpunk legenda Blink-182, elég csak meghallgatni a zárótétel Rock Bottom kezdő basszustémáját, amit nyilván a Blink Man Overboard című dala inspirált. A basszusgitár egyébként sokkal hangsúlyosabb szerepet kapott ezen a lemezen, mint az eddigieken, egész sok kiállással színesítik a dalokat (muszáj megemlítenem itt is a már dicsért Serpent kissé lehangolt második versszakát vagy az Év Limonádéja díjas Beach Is For The Lovers... hihetetlenül jó verzéjét), punkosabb ízeket hozzáadva ezzel az összhatáshoz. A punk mellett markolnak egy keveset a Sum 41 által képviselt rockosabb vonalból is, a Citizens Of Earth erős kezdése és odamondogatós énektémái remekül felvezetik a lemezt, képet adva arról, hogy már a srácok sem vegytiszta pop-punkban gondolkodnak. Ezek a hangulati elemek és kikacsintások azok, amik miatt nem fullad unalomba a kiadvány, bár meg kell jegyeznünk, itt sem tökéletes az összkép. Hiába az erős kezdés és a remek középrész, a végén megint beleesnek abba a hibába, amit már az előző lemeznél is felróttunk, és képtelenek a tizenkét számos album egészére fenntartani a figyelmet. A Beach Is For Lovers... után lévő Part Of Me-utánérzésű December akusztikus tétele és az utána következő Smooth Seas Don't Make Good Sailor már erősen középszerű darabok, valószínűleg nem véletlenül kerültek a lemez végére, nem rossz dalok ezek, de a többi által képviselt színvonalat nem tudják tartani sajnos. Mindenesetre ha így folytatja a Neck Deep, és haladnak az eddig kitaposott úton (és persze nem keverednek további Snapchat-botrányokba), akkor nagyon hamar egy igazi szuperprodukcióvá válhatnak Nagy-Britanniában, hisz minden adott nekik: egy szerethető attitűd, remek dalírási készség és hozzájuk abszolút illő produceri gárda. És hogy cikkünk végére válaszoljak az elején feltett kérdésre: igen, képesek voltak. 8\10
