Iwrestledabearonce - Ruining It For Everybody

Négy év, egy nagylemez, egy EP, és olyan szintű marketingtudás, hogy a BGF-es tanárok szégyenükben már égethetnék is a legutóbb megszerzett státuspapírjaikat. Röviden így lehetne összefoglalni a louisianai Iwrestledabearonce eddigi történéseit. Tény, hogy két évvel ezelőtt megjelenő nagylemezük, ami eleve megkésett volt a matekos tördelések színterén, és nem egy sebből vérzett, mégis bírt annyi újdonságértékkel Krysta és a cukormázas imidzs miatt, hogy az emberek felfigyeljenek rájuk. Egy alapvetően kellemes hallgatnivalóval volt dolgunk, amelyet ha kicsit komolyabbra vettek volna (na nem tartásban, hanem a dalok összeszedettségét, karakterét tekintve), akkor nagyon is impozáns kiadvány lenne. Valószínűleg ők is érezték, hogy jó ez, de azért kevés lesz másodszor is elsütni ugyanazt, így aztán a PR-gépezet is rendesen beindult. A közösségi oldalak folyamatos bugyuzgatása, másodpercenként új merch, fan clubok, black metálos baromkodás, és így tovább: a figyelmet fenn kell tartani. A kemény munka meg is hozta a gyümölcsét, és rövid időn belül hatalmas rajongótábort szedett össze magának a zenekar, és véleményem szerint ez a hamar meghozott siker lesz a vesztük, legalábbis az alábbi lemezből ez szűrhető le.

Azt kell mondjam, a Ruining It For Everybody sem rossz, csak az a probléma, hogy nem is jó. Miközben hallgatjuk, nem fog elfogni  bennünket a „te jó ég, ez meg mi?” érzés katarzisa, de úgy sem fogjuk érezni, hogy nem lenne-e érdemes esetleg más hallgatnivaló után nézni. A legrosszabb az egészben, hogy akár jó is lehetne az összhatás, ugyanis minden adottságuk meglenne a zenészeknek, hogy kiváló munkát tegyenek le az asztalra, tanulva az előző lemez alkalmi buktatóiból, és főképp arról, hogy a komolytalan attitűdöt épp a zenei összeszedettségnek kéne kompenzálnia. Ám az illetékesek mindezt feláldozzák, hogy megfeleljenek az aktuális trendnek és elvárásoknak, fenntartva ezzel a gigantikus rajongótáborukat. Értem én, hogy valamiből meg kell élni, de azért nem árt, ha tarthatunk egy-két tükröt is otthon. A dalokon látszik, hogy előre betervezett slágerlemezt akartak csinálni, amivel nem is lenne probléma, hiszen a recept sikere korábban is működött: végy számtalan popkulturális utalást, higítsd fel némi cukormázban, majd robbantsd szét brutális riffekkel és nyakatekert témákkal, amik közé ne felejts el deathcore-elemeket sem pakolni, hiszen az fogja majd egységbe mindazt, amit Krysta az égbe kiált. Ugyanakkor az IWABO tagjai beleestek abba a hibába, hogy az előbbi töredezettség okán a dalok bizonyos részei kiváltképp érdekesek, ám ezeket sikerült egymástól teljesen értelmetlen, enervált breakdownokkal szétválasztani, és ha el is tekintünk attól a pár ildomos kivételtől, még így sem dalokról, csupán témahalmokról beszélhetünk. Ám mindennek véleményem szerint nem időhúzás és ötlettelenség az oka, hanem  az, hogy ezt akarja hallani a nép. Magukkal a breakdownokkal nem is lenne gond, ha ügyesen és arányosan használnák őket, hiszen az előző lemezen is voltak nagyon jól elhelyezett darabok, rendes funkcióval ellátva. Itt viszont teljesen megtörik a számokat, nem hagyják kibontakozni az egyes témákat, még úgy sem, hogy azt le lehetne írni a matekosság ködösítő álcájával. Ami viszont nagyot ment a helyzeten (ahogy a bemutatkozó lemez esetében is), az Krysta Cameron tiszta orgánuma. Az ordításai egy kissé még mindig erotikusan hatnak, de az énekdallamai nagyon is rendben vannak, mi több, a húzóerejét is tudják adni bizonyos nótáknak. Ez szerencsére már a próbateremben is feltűnt, így sokkal többet énekel a hölgyemény, ami jót tesz az anyagnak: színesíti, feloldozza azt. És akármennyire is furcsa, néha pont ez adja meg neki azt a különlegességet annak, amit egyébként hangszeres tudásukkal is elérhetnének. Például a Deodorant Can't Fix Ugly végén kicsit gospelesre sikerült elszállás nagyon rendbe rakja a számot. Mindemellett a szintetizátor használata is nagyon rendszertelen, hiszen például ahogy a Karate Nipples-t - amire a zenekar marketingfogásait ismerve bizonyára lesz klip is, és a címszereplő jelenséget fogjuk benne viszontlátni - a második felében használt elektronikus effektezés menti meg, addig az indító The Next Visible Delicious egyes részein ront az amúgy is elég közepes számon, holott állandósult ellentétek kísérik végig a dalokat.

És épp ez a probléma, hogy vannak nagyon jó ötletei a zenekarnak, és nem csak az extremitás látszatát akarnának letolni az emberek torkán, és nem érdekelné őket a rajongótábor nagysága (valamint azért egy kis komolyságot is magukra szednének) a műfaj kiváló zenekara lehetnének. Ugyanis hallani lehet, hogy a gitárosok tudnak játszani a hangszereiken, Krysta tud énekelni, vannak ötletes témáik, és jó dalt is tudnak írni ha akarnak (lásd például az előző albumról az érzelmeinkre is remekül ható The Cat's Pyjamas-t), de jelen formában ez nem jó. Nem is rossz, mint már említettem. Egyszerűen közepes, nem a hangszeres tudásukhoz és a lehetőségeikhez méltó: túlzottan színes és szagos ahhoz, hogy értékítéleti alapon is komolyan lehessen venni azokat a cirádás paneleket, amiket előttük már kellőképp felhasználtak szinte minden téren. Emiatt pedig az album címe sem találó, hisz nem mindenkinek rontották el, hanem saját maguknak.

10/6.