Divathullámok jönnek-mennek, de a reszelős, férfias énekhangra és torzított akkordozásra épített, bot egyszerűségű rockzene Kurt Cobainék óta él és virul. Lehet itt beszélni modern emocore-ról, djentről, hardcore ízű metalcore-ról, meg amit akartok, de az biztos, hogy még mindig ez a gitárzenék legnépszerűbb ágazata (elég egy pillantást vetni a Nickelback óriási rajongótáborára, és akkor még a Three Days Grace-ről, a Breaking Benjaminról illetve az őskövület Bon Joviról nem is szóltunk). A Hoobastank is erre a hajóra szállt fel, miután a kiadó erélyesen lebeszélte őket olyan „baromságokról”, mint a szaxofonnal való kísérletezés, és még mindig itt vannak, hogy immár hetedik lemezükkel próbáljanak minket meggyőzni a műfaj létjogosultságáról.
Legalábbis ezt várná az ember, holott a srácok pont az ellenkezőjét teszik. Napjaink alternatív rock előadóira jobbára két megoldás jellemző: vagy, minden mindegy alapon, torzítottba tapossák az erősítőt, és írnak negyvenpercnyi, autókázáshoz ideális, de egyébként dögunalmas zenét, vagy leemelik az ötletláda fedelét, és amikor az kiürült, a nem kétfilléres témák hűlt helyére betuszkolják e szebb napokat is látott zenei irányzat eddig ismert jellegzetességeinek véres darabkáit. Korábban volt róla a szó, hogy szegény, megboldogult Sent By Ravens pont az utóbbi utat választotta: nos, a Hoobastank is, és valószínűleg még mosolyogtak is hozzá. A banda a self-titled korongon és a The Reason című lemezen még vastagon az első csoportba tartozott, ezeket a korongokat a sok fülbemászó énektéma, és a magasan kvalifikált slágerérzék tette gyorsan megszerethetővé. Persze az sem ártott, hogy 2001-ben még a fél világ nu-metált hallgatott, így aztán Dougék is kénytelenek voltak kellően lendületes és energikus anyagokat kiadni a kezük közül. A rákövetkező két album, az Every Man for Himself és a For(n)ever ellenben meglehetősen langyosra és egydimenziósra sikeredett, ezek a lemezek még a műfaj átlagos teljesítményéhez képest se számítanak túl nagy dobásnak. Nem is várta senki ilyen előzmények után, hogy az ismét három év elteltével a boltokba kerülő Fight or Flight jó lesz, így aztán szinte törvényszerűen a legvalószínűtlenebb forgatókönyv vált valóra: nem elég, hogy király lemezt pakolt össze a kaliforniai négyes, a dalok még szokatlanul összetettek is lettek. A nyitószám, bár az egészen ügyes, tremolós riff térdelőrajtból söpri le az asztalról a banda 2003 utáni munkásságát, még nem ad okot áll-leesésre, egyszerűen annyit konstatálhatunk, hogy a zenekar visszatalált arra az útra, amit a The Reason után elhagyott. Az csak a második nótától válik világossá, hogy ezek után a Hoobastank nem állhat ki a színpadra egy gitárossal, már ha az új lemez dalait is játszani akarják élőben. A slágeresség és ragadósság a korai sikerkorongokat idézik, másodszorra már mindegyik, de mindegyik refrént dúdolja/énekli az ember, emellett pedig maximálisan kihasználták az effektpedálokban rejlő lehetőségeket, mégpedig anélkül, hogy megjegyezhető dallamok helyett csupán kvintekre rájátszott akkordbontásokkal próbálnák elvakítani a földművelőket. A dinamikával remekül játszanak, és még jobb, hogy nem a mindig a „leültetős verze/hangos refrén” kombót nyomatják, hanem több helyen is fokozatosan építkeznek, és ha kell, sokszólamú vokálokkal teszik biblikussá egyik-másik dal lezárását. A pörgős számokban (No Win Situation, Incomplete) találhatjuk a legtöbb alternatív rock klisét (a tompított dzsidzsizés a legfeltűnőbb), de ez abszolút megbocsátható, már csak azért is, mert ez a néhány, tracklistben elszórt energikus tétel pont akkor szólal meg, amikor már éppen belefulladnának a sávtengerbe és a háttérben sziesztázó elektronikába.
Összességében nagyon keresni kell a támadási pontot a lemezen és a bandán egyaránt, a Hoobastank ugyanis úgy írt visszatérő albumot, hogy valójában nem is volt honnan visszatérni, hiszen a zenekar magja már 95 óta változatlan (az új basszusgitáros, Jesse Charland pedig csak javított az összképen, fantasztikusan ötletes dolgokat játszik), és nem is számítanak balhés brigádnak. A pontlevonás sem a rokonszenv hiánya, hanem a kevés kemény dal, a műfajban szokásos negédes dalszövegek, és a nem túl karakteres (de azért változatos megoldásokat alkalmazó) énekhang miatt indokolt. Ezek a hiányosságok meggátolták a csapatot abban, hogy letegyék az asztalra az év meglepetését (ahhoz több kísérletezés se ártott volna), de a végeredmény így is kiváló lett, egy gondosan epilált év végi listán ott a helye. 8,5/10
