Portugáliáról mi jut eszetekbe? Gondolom elsőként mindenkinek a szabadrúgások és műesések táncoslábú bajnoka, Cristiano Ronaldo, de ha a foci, Salazar és a gyönyörű tengerpartok helyett a portugál zenekarokról akar valaki beszélni, akkor nem túl sok név ugrik be az illetőnek. Bár idén meglátogatta országunkat az újabban screamoról At the Drive-Inre áttérő Adorno, de ez hiteles beszámolók szerint is max. 40-50 embert érintett, szóval kevesen gazdagodtak új élményekkel a portugál zeneiparral kapcsolatban. Ezen változtathattok akkor, ha meghallgatjátok a Black Bookot, amiről bizony sosem mondanátok meg, hogy nem a Ferret/Victory/Rise háromszögből bukkant elő.
Hogy mit is csinálnak a setúbali srácok? Viszonylag gyorsan rövidre zárom ezzel a kritikát, de kb. ugyanazt, mint az Atreyu a számomra nem igazán favorizált The Curse lemezen: az emocore/metalcore duettbe beleoltanak egy erős adag aréna rockot. Az Atreyu-tól ez sokaknak egy méretes csalódással ért fel, hiszen a srácok 2002-es albuma nagyon más volt, de ebben a direktebb, ráadásul alapvetően ezt a receptet szem előtt tartó formában a Hills Have Eyes-nak ez sokkal jobban sül el, mint a narancsvidék sminkmestereinek. Nem cécóznak sokat a kezdéssel, az Unneurotic elég vastag vonalakkal vázolja fel azt a Guitar Hero-ba illő, slágercentrikus zenét, amit a srácok az egész lemezen csinálnak. Nem sok eredeti gondolattal futhatunk össze, a hard rock ízekkel teletömött gitártémákra sorban érkeznek a szétüvöltött verzék, majd a dallamos refrének, de a srácok 35 percet lazán meg tudnak tölteni ezek kombinálásával úgy, hogy azt ne érezze a hallgató vontatottnak, vagy kínosan önismétlőnek.
Nagyon a TDWP-generációnak van ez kitalálva, viszont ezek az elég nagy marokkal mért „csipetnyi” aréna rock adagok dobnak rajta annyit, hogy az ember roppant gyorsan megtalálja a közös hangot az albummal, és másodjára már velük dúdolja a refréneket, és dobálja a léggitárokat. Mert hát amit a szólógitáros gyerek leművel, az nem fogja megszégyeníteni a Protest the Hero vagy a BtBaM virgaisteneit, viszont a tavalyi szólólemeze alapján Slash bácsival teleszaratná a kalapját. Nagy pillanatokat felesleges kiemelni, slágerkollekció az egész, ahol begorombulnak, ott tudnak úgy ütni, mint egy jobb metalcore brigád, ahol meg a róka dallamosabb oldalát nyúzzák, ott sem vallanak kudarcot. A Hey Hater! (a srácoknak azért érezhetően nem erősségük a címek kitalálása, gondolok itt például a ritka szerencsétlen bandanévre) első percének vége például egy stadionnyi embert is éneklésre bírna, néhol akár arra is lehetne gondolni, hogy Bon Jovi észrevette, hogy a világ rohadtul elment mellette, és beállt a metalcore hullámba, csak aztán jön egy olyan arcbalépés, amitől Jon bácsi hipp-hopp elfelejtené, mi fán terem a rock’n roll. De említhetném akár a Daydreaming isn’t so good after allt is, aminek a kezdését a Hinder sírva kérné kölcsön, nem véletlenül sül el az album legnagyobb slágereként a dal. A soron következő Heart Hit aztán villámgyorsan felezi a terpeszállás nyílásszögét, a srácok sajnos belefutottak az akár Whitesnake-kórnak is nevezhető powerballada nevű betegségbe, még szerencse, hogy a The Believer helyükre teszi a dolgokat, aztán a We are way over you (mondjam, vagy elég ennyi?) jóvoltából újra az album elején érzi magát az ember, csak picivel még több dallammal. A Blazing Fire-ben a ballada dolgot már a metalcore/emocore felől közelítik meg, egyből emberibben is sül el, majd a Long Story Shorttal még egyszer odateszik magukat, és tíz dal után búcsúznak is. Nagyon helyesen.
Eredetiséget tehát nem sokat találunk a Black Book lapjain, hiszen az Atreyu már előadta egyszer (vagy háromszor is akár) ezt a dolgot, de a dél-európai fiúk olyat sütnek a recept alapján, amitől az eredeti szakácsnak is elkerekedne a szeme. A dologhoz még hozzájárul az is, hogy a lemez olyan bitang módon szólal meg, hogy nem sok olyat hall az ember, szerencsétlen, zenelejátszásra alkalmatlan hangerejű telefonomon ők az egyetlenek, akiknél a max hangerő nem opció. Ajánlott mindenkinek, aki nem ódzkodik attól, hogy kevéssé eredeti zene szórakoztassa, aki meghallgatná, hogy milyen lenne, ha az Eighteen Visions idén próbálna meg visszatérni a gyökereihez, vagy érdekelné, hogy milyen lenne a Volbeat, ha a dán fiúk csak 20-30 évet utaznak vissza rock’n rollért.
7.5/10
