Manapság a metalcore az egyik legjobb módja, hogy az ember kiábránduljon a gitárzenebizniszből, és Ford Fairlane-hez hasonlóan inkább a halászatról álmodozzon. A death metal pedig jellegzetességeinél fogva eleve rendkívül alkalmas arra, hogy az egyszerű halandó a pokolba kívánja, sőt, akár magát is szívesebben tudná a pokolba, mint hogy meghallgassa egy-két zenekar dalait. A műfajok találkozásából pedig két kimenetel születhet: zenei eszköztáruk vagy nagyon jól kiegészíti és tompítja egymást, vagy elegyükben összeadódik a borzalom. A német Heaven Shall Burn tehát alapból elég nagy hátrányból indul a „laikus” zenehallgatónál: a banda pont a két műfaj metszéspontjában alkot immár lassan húsz éve és hét nagylemezzel a háta mögött. Az sem könnyíti meg az életüket, hogy az alapvetően hardcoreközeli üzenetet és értékrendet kontinentális metalfelfogások és elvárások közepette kell zenei formába önteniük.
A Heaven Shall Burn új lemeze egy teljesen felesleges album lenne, ha nem akadna egy olyan jellegzetessége, ami miatt érdemes volt megírni. Arról van szó, hogy a német zenekar - talán egyedüliként - képes tartalommal megtölteni az európai „historizáló” metal zenei kereteit: piáló és gyilkoló vikingek „hőstetteinek” elbeszélése helyett a hatalmasok elleni lázadás és az elesettek gyámolítása tematikáit ugyanis Lady Godiva középkori legendáján keresztül vezetik elő. A borítón látható, és az első dalban is megszólított XI. századi nemesasszony ugyanis a hagyomány szerint meztelenül lovagolt végig Coventry-n, hogy rávegye férjét a népet sújtó igazságtalan adók eltörlésére (nem ez az első alkalom, hogy a zenekar a zsarnoki hatalom ellen fellépő nőalakot választott cégérül, lásd az Antigone című lemezt). Kár, hogy ezzel meglehetősen keveset kezdenek: nincs átfogó koncepció, azon kívül, hogy a meglehetősen sablonos szövegek általában a fenti társadalmi kérdéseket boncolgatják. De még ez a kis plusz is elég lenne ahhoz, hogy a Veto egy közepes dallamos death/metalcore lemez legyen egy eredeti gondolatokkal nem igazán rendelkező bandától. Mert azért lássuk be, nem feltétlenül az újító szellemiségre utal az, hogy a zenekarnév egy fél Marduk lemezcím, a dalok európai metalklisék felvonultatásából állnak, a borító egy John Collier festmény, ráadásul, ahogy majd’ minden lemezükön, itt is van feldolgozás. Maga a lemez jól indul, de sajnos az első két dal után jön a lejtmenet (bár már a Land of the Upright Ones is olyan, mintha Marcus Bischoff elfelejtett volna angolul). A dalok pedig itt kezdenek iszonyatosan összefolyni a totálisan jellegtelen témáknak köszönhetően, de az is rejtély például, hogy miért jó dolog kétnyelvű dalszöveget írni. Ha a Godiva vonalat kibontva félig angol, félig francia szövegek születnek, szimbolizálva az angolszász-normann ellentétet, ujjonganék, így viszont nem értem.
A death metal csapásmérés You Will Be Godless és a heavy metalos Like Gods Among Mortals üde színfoltok, az aktuális feldolgozás viszont sikeresen kettétöri a lemez ívét és jól elbánik az egész működőképes hangulattal. Ezúttal ugyanis egy Blind Guardian (!) dal került terítékre, amivel önmagában nem lenne baj, hiszen Hansi Kürschék zenekara a problémás német power metal színtéren belül a jobb csapatok közé tartozik, csak sajnos a kiválasztott dal (Valhalla) borzalmas. Mindezek tükrében a Veto semmivel nem jobb az ezt megelőző Invictusnál: a HSB a bevált metódusoktól nem mert elszakadni, a kevés, ráadásul teljesen irracionális újdonság pedig inkább elvesz az album értékéből, ahelyett, hogy hozzáadna. 4/10
