Heaven Shall Burn - Iconoclast (Part 1: The Final Resistance)

A német Heaven Shall Burn eddig tipikusan az a banda volt, amelyik szorgalmasan munkálkodott, lemezről-lemezre fejlődött, s a külsőségekkel nem törődve játszotta kompomisszummentes zenéjét, ám annak ellenére, hogy minőségi lemezeket készítettek, mégsem sikerült egy igazán kimagasló korongot sem letenniük az asztalra. A legutóbbi, 2006-os HSB korong, a Deaf To Our Prayers bizonyult eddigi legerősebb munkájuknak, így okkal reménykedhettünk abban, hogy az új lemezzel egy szinttel feljebb lépnek a srácok. Azt hiszem, nyugodtan kijelenthetjük, hogy ez megtörtént, ám ne szaladjunk ennyire előre! Már a tavaly kikerült előzetes információk alapján tudhattuk, hogy egy olyan konceptlemezzel lesz dolgunk, mely egy történet első részeként fog funkcionálni, s a címet és az együttes köztudott vallásellenességét összeadva logikusan következtethettünk arra, hogy a képromboló mozgalmak történetét fogja feldolgozni a lemez. Nos nem így történt, ahogy ezt a zenekar által adott interjúk alapján is megtudhattuk:

"Az ikonoklasztok olyan harcosok, akiket Isten gyilkosainak megölésére küldenek. Isten halott, az egyetlen dolog, ami hátravan, hogy megbosszuljuk a halálát. Az album két síkon is értelmezhetõ: a dalok mindegyike egy-egy valós alapokon nyugvó történetet mond el, együtt azonban egy másik sztorit alkotnak, amely az ikonoklasztokról szól."

Érdekes koncepció, az biztos, ám egyelőre még nem teljesen tiszta a kép, ugyanis a banda csak a sztori második részét tartalmazó következő lemezen fogja lerántani a leplet arról, hogy kik is valójában ezek az ikonoklasztok. Addig is lássuk, mit képes felmutatni ez a lemez!

A lemez Ólafur Arnalds lehelletfinom, gyönyörű intrójával nyit, mely ahogy halad előre, úgy válik egyre feszültebbé, s teremti meg az alapot, hogy másfél perc után elementáris erővel robbanhasson be a HSB eddigi talán legnagyobb "slágere", a klippel is megtámogatott Endzeit. Ez a szám tökéletesen prezentálja a banda zenéjét: iszonyat energikus, mechanikus precizitású zúzás dallamos gitártémákal vegyítve, Marcus Bischoff agresszív vokáljával megtámogatva. Ha egyetlen dalt kellene megmutatnom egy a zenekart nem ismerő embernek, tuti elsőként ugrana be. Nagyon erős darab! A lemez a többi szerzeményt tekintve sem vall szégyent, sőt! A Heaven Shall Burn legénységének ezúttal sikerült majdnem az összes dalt kiemelkedővé tenni, köszönhetően a minden eddiginél jobb gitárdallamoknak, a pusztítások közepette helyenként felbukkanó elszállós részeknek, és a szokatlan megoldásoknak. A Murderers Of All Murderersben például egy helyen tufatechnós ütemek bukkannak fel, mely csupán egy érdekes színfoltként funkcionál, ám ez a szám a lemez egyik legjobbja. A refrénben alatt hallható hátborzongató gitárdallam és Marcus sorai - "We have killed him, we have killed him, you and I" - önvádtól terhesen, ám a bűnbánat jele nélkül regélik el Isten, pontosabban a magát Istenné emelő - s a beteg emberiséget jelképező - lény meggyilkolásának történetét. Számomra ez a lemez csúcspontja, egyszerűen olyan erő rejlik ebben a dalban, amely minden egyes hallgatásnál letaglóz. A Forlorn Skies emelkedett hangvételű refrénnel (s egy újabb nagyszerű gitárdallammal) dolgozza fel az első világháború Christmas Thruce néven elhíresült eseményét, míg az A Dying Ember egy - az ő szintjükön mindenképp - epikusnak mondható szerzemény, lassabb részekkel, melankolikus dallamokkal, felemelő zongorás lezárással, és egy újabb elgondolkodtató szöveggel. A kimértebb, megfontoltabban őrlő Joel az egyik személyes kedvencem, különösképpen a közepén elhelyezett doomos belassulásnak köszönhetően - ahogy az ólomsúlyú dobütések gerjesztette vibráló feszültséget egy földöntúli, eltorzult hang tépi szét, az valami iszonyatosan erős és hangulatos pillanat! Akad egy-két szürkébb dal is a lemezen, ilyen például az A Quest For Resistance, amelyért külön feketepont jár a srácoknak, ugyanis az első felében majdnem egy-az-egyben koppintja előző lemezük nyitódalának, a Counterweightnak a szerkezeti felépítését, míg a Black Tears című Edge Of Sanity feldolgozást nyugodtan lehagyhatták volna a lemezről (vagy legalábbis a végére rakhatták volna), ugyanis sem szövegileg, sem hangulatilag nem illeszkedik a lemez koncepciójába, de ez legyen a legnagyobb gondunk. Az Against All Lies kissé kilóg a lemez többi dala közül, hangulatilag amolyan fél-lírai darabnak nevezném. Leginkább az előző album Armia című számához hasonlítható, már csak a szövege miatt is, és elhaló, meggyötört, ám a reményt magában hordozó refrénjének köszönhetően válik a lemez egyik legemlékzetesebb tételévé. Ólafur Arnalds Equinox című outroja a már említett introval együtt biztosítja a keretes szerkezetet, ám egy szám még vár ránk a remegő hangú vonósok levezetése után. Az Atonement jelentése kétértelmű, - megnyugvás/bűnhődés - s ennek megfelelően ez az instrumentális szerzemény monumentális, erőt és nyugalmat sugárzó, valamint nyugtalanító, kíméletlenül vezeklésre ösztönző részek váltakozásából áll. Feltehetőleg ez a dal egyfajta összekötő kapocsként szolgál a történet két része között, azért is hallható az outro után.

A lemez hangzásáról Tue Madsen mester gondoskodott, akinek a basszusgitár hangját sikerült a nagy varászlás közepette jó hátulra kevernie. Ettől az apró hibától eltekintve természeteseb falbontó soundot sikerült összehoznia: Maik Weichert és Alexander Dietz gitárosok hangszerei pengeélesen és telten szólnak, és Matthias Voigt dobjátéka is kellő erővel dörren meg. Végezetül szólnék pár szót a lemez körítéséről és a szövegekről. Bastian Sobtzick (lásd még War From A Harlots Mouth!) kissé deathcore-os, ám nagyon hangulatos, szép képekből álló bookletet kreált a lemezhez, ráadásul a dalszövegek közt az egyik oldal sarkában még egy titkos felhasználónevet és egy jelszavat is elrejtettek, amivel a honlapra belépve különböző extra tartalmakhoz juthatunk hozzá. (háttérképek, képrenyőkímélők, stb.) A CD multimédiás része egy animált áttekintést is tartalmaz a lemez koncepciójáról, mely rajzok és zene kíséretében mutatja be az egyes dalokat, röviden leírva, melyiknek milyen történelmi esemény, személyiség vagy társadalmi jelenség szolgált ihletül.

Elismerem, elég töményen hathat a lemez a maga majd egyórás játékidejével, ám azt hiszem, ez az egyetlen komoly negatívuma a CD-nek, s bátran kijelenthetem, hogy a Heaven Shall Burn az év eddigi egyik legjobb metal lemezét készítette el, mely komoly szövegeinek, érdekes koncepciójának, s legfőképpen erős dalcsokrának köszönhetően nyugodt szívvel ajánlható a kemény zenék iránt elkötelezett zenehallgatóknak.

10/9