A retro vonulat jelenleg leginkább a ’70-es évek hard rockján, ős-metalján, na meg pszichedelikus rock zenéjén nevelkedett muzsikusokat érinti, azonban korábban más műfajok is vissza-visszatérni látszottak. Egy időben se szeri, se száma nem volt a ’80-as évek tradicionális metalját felelevenítő zenekaroknak, majd a 2000-es évek második felében, különösen annak utolsó harmadában, a true metal által már egyszer megidézett korszak logikáját követve, eljöttek a retro-thrash és retro-glam metal formációk. Annak az önmagában se nem örvendetes, se nem elítélendő ténynek, hogy valaki egy az egyben egy adott éra legjavát kívánja megidézni, a milyensége legtöbbször egy tényezőn áll vagy bukik. Ez pedig nem más, mint az emlékezetes dalok megléte vagy hiánya.
A retro-thrash zenekarok ugyan egységesnek mondhatóak a tekintetben, hogy mindegyiküknek a ’80-as években keresendőek a hatásaik, azonban akik járatosabbak ebben a korszakban, azok egész nagy pontossággal képes megtippelni azt is, hogy azon belül melyik volt az a pár név, ami kiemelt jelentőséggel bírt a zenészek ízlésének formálásában. Az egész újkori thrash hullám talán legizgalmasabbjának, a Vektornak a tagja például egészen biztosan több Destruction és Voivod albumot hallgattak, mint Metallicát. De említhetném a totális S.O.D. és Exodus mániákus Municipal Waste nevét is, vagy az Overkill hatásoktól hemzsegő ír Gama Bombot, de a Kreator kaliforniai helytartóját, a Warbringert is. Kétségtelen, hogy világmegváltásról ilyen mértékű áthallások mellett nem beszélhetünk, viszont akkor felmerül a kérdés, hogy mit kínál számunkra egy ilyen újhullámos produkció 2013-ban.
Ha a harmadik albumnál járó, denveri Havokot nézzük, akkor azt mondhatjuk, hogy korrekt múltidézést. Aranyszabály azonban, hogy a műfaj legjobbjai szinte kivétel nélkül 35 perc körüli játékidővel nyerték meg a hallgatót, így az 50 perc körüli Unnatural Selection rögtön az elején vét egy szarvashibát, ugyanis ebből a fajta muzsikából csak a legnagyobbak tudják fenntartani a figyelmet ilyen hosszú ideig (lásd: Exodus – Tempo of the Damned vagy Kreator – Enemy of God). Zeneileg hőseink egyébként leginkább az Exodus és a crossoverbe hajló Nuclear Assault vonalán mozognak, de a dallamosabb részeknél a Testament és kései Destruction világa is felsejlik. A produktum kellemesen feszes hangzással büszkélkedhet (Terry Date és James Murphy ügyködött a keverőpultnál) bár némi kosz még elférne a kissé szárazon kattogó basszuson. A zenekar ritmusszekciójában egyébként változás állt be az idei évben, az előző két művükön szereplő Jesse De Los Santos helyét Mike Leon vette át. A lemez tíz tétele közül kilenc saját szerzemény, egy pedig a Black Sabbath alapvetésének, a Children of the Grave-nek a feldolgozása. Sok mindent nem tudtak formálni a nótán, csak karcosan elnyomták, amitől egészen olyan lett, mint egy Trouble/Metal Church hibrid, ami végső soron egy érdekes színfoltja a korongnak. A másik ilyen érdekesség a pimaszra vett Under the Gun, ahol nekem először egy "Puma cipős Seb' Bach" jelent meg lelki szemeim előtt, majd elismerően hümmögve nyugtáztam, hogy a thrash metalba oltott Skid Row nagyon is működőképes. Az alaptempó egyébként ritkán vált csuklógyilkosra, az első két dalt leszámítva inkább a lassabb mosh témák vannak túlsúlyban, ami nem áll nekik rosszul, de azért egy-két tempósabb témát elbírt volna még a szalag. Így a végeredmény részben meggyőző, részben pedig kissé túl homogén középtempós thrash, a műfajhoz híven háborúval és korrupt, elnyomó politikával foglalkozó dalszövegekkel.
Mint említettem a cikk elején, ebben a stílusban manapság minden az emlékezetes dalokon múlik. A Havok harmadik nekifutásra e tekintetben távolról sem vérzik el: a Give Me Liberty... Or Give Me Death, a Living Nightmare, vagy az említett Under the Gun egytől egyig kitűnő szerzemény, azonban a szürkébb pillanatok és a kicsit elnyújtott játékidő elvesz az alapvetően kedvező összképből. 6,5/10
