A Guillemots még nem is oly rég kiadott egy From the Cliffs című anyagot, amiről én, lévén semmi előzetes tudásanyagom nem volt a zenekarral kapcsolatban, azt hittem hogy egy bemutatkozó lemez. Pedig nem is, mert az a bő háromnegyed órás munka még csak a zenekar demóinak, kislemezeinek az egyszerre történő megjelentetése volt.
Ez azért érdekes, mert amikor hallottam, a legszebb szóval élve is salakkal borítottam be a bokámat, hogy micsoda zseniális banda is ez. Aztén most, szerencsére nem kivárhatatlan hosszú idő után megjelenik az első nagylemeznek tekintendő kiadvány.
Vannak változások: a zenekarnál az érési folyamat eljutott addig, hogy az erőteljesen Radiohead-szagú megoldások már csak a legritkább esetben fordulnak elő – ezzel szemben első hallásra akár coldplayesnek is hallhatnék pár pillanatot, ha nem tudnám mindannyian hogy micsoda színvonaltalan valami is a Coldplay. Ha nagyon élni akarok Chris Martinnal, és csicskásaivalm akkor azt mondanám: a Through the Windowpane olyan, mitnha Chris Martin rengeteg hallucinogén anyag felhasználása után elhagyná a szenvtelen, műmelankóliáját, és előkapna a szürkénél jóval több színt – meg egy csipetnyi igazi melankóliát. Ja, és megtanult szépen énekelni. Emellett még gyakran felüti a fejét egy kis Talk Talk utánérzés is (no nem a buzis szintipop korszakos Talk Talk-ra gondolok), ami külön jó pont, lévén méltatlanul kevesen nyúlnak az angol istenségektől napjainkban.
Az a meglepő, hogy igazán dinamikus darab kevés van a Through the Windowpane-en, ezek közül kettő eleve a már ismerhető a From the Cliffs-ről (jobb helyeken a Mada-Up Lovesong #43 amúgy hatalams sláger, de nekünk marad Gáspár Laci), a korong összhossza ráadásul 59 perc, ami barátok közt is irdatlan hosszú popzenében. Ezek ellenére mégis sikerül végig, szünet nélkül fenntartani az érdeklődést – mondjuk olyan számok mellett, mint a Redwings, a címadó Through the Windowpane, a záró 12 peces Sao Paulo ez nem nehéz feladat.
Ezek a már alapból emberfeletti teljesítménynek számító számok mellett még nem szóltam a lemez talán legkimagaslóbb pillanatáról, mely az If the World Ends címet viseli. Az egyébként végig elszállós, lassú ritmusú szám még egy tök béna lemezt is el tudna vinni a hátán, annyira magávalragadó – valószínűleg 2006 legjobb balladája (jó, talán még a Dresden Dolls – Deliah ideférhet). A szövege amúgy hihetetlenül sablonos, de Fyfe Dangerfield valahogy annyira hitelesen nyávogja el ezeket a sorokat is, hogy nem lehet belekötni.
Ahogy az egész lemezbe, és a ténybe sem lehet belekötni, hogy a Guillemots – Through the Windowpane az év egyik kimagasló teljesítménye.
Sírjunk együtt egymás vállán, mert az jó lesz nekünk.
