Két éve debütált nagylemezen a Nate Johnson (lásd még Through The Eyes Of The Dead és/vagy Premonitions of War) által vezetett FFAA, méghozzá igen impozánsan. Ha valaki esetleg lemaradt róla, három szóban így lehetne azt az anyagot jellemezni: letépi az arcod. Azóta a ritmusszekció leváltásra került, és az új fiúknak (Shane Slade basszer és Josean Orta dobos) nem kis dolgot kellett véghezvinni, ha az volt a céljuk hogy az elődök által diktált gyilkos tempót megtartsák, ne adj isten, fokozzák. Eleinte ez lehetett a kérdés a Hellbounddal kapcsolatban, ám az anyagot hallgatva teljesen más kérdések merülnek fel az emberben.
Akik az első lemez kíméletlen pusztítását várják a Hellboundtól, lehet, hogy csalódni fognak. Nem, nem lett popzene ez az anyag sem, sőt, ahol kíméletlennek kell lenni, ott kíméletlen is - talán még durvább is, mint a debüt, ami azért elég derekas teljesítmény. Azonban most nem csak ezzel találkozni a dalokban, hanem olyan kiállásokkal is, amelyek elsősorban az Ulcerate-re emlékeztetnek - erre példa mondjuk a beharangozóként kidobott Do You See Him. Ezek a részek jelentik az egyetlen újdonságot az FFAA zenéjében, azonban ennyi is elég markáns változást jelent, lévén sok ilyen belassulás/elszállás van, és sokat hozzáad az amúgy is elég mizantróp hangvételű album atmoszférájához. Ráadásul a srácok amúgy sem felejtettek el dalokat írni, így az olyan számok, mint a Thank You, Budd Dwyer, vagy a There Is Nothing Worth Keeping nagyon szépen hasítanak, ha kell, de a breakdownok is teljesen a helyükön vannak (mondjuk ebből a szempontból a csúcs a Mother Of The Year). A jó dalokon pedig sokat dob a lassan már alapkövetelménynek számító brutális hangzás (de ez nem meglepetés, már a The Process Of Human Extermination is állatul szólt).
A korongon amúgy vendégénekesek sora szerepel, így feltűnik CJ McMahon a Thy Art Is Murderből, Vincent Bennett az Acacia Strainből és Danny Leal az Upon A Burning Bodyból - közülük Vincent pársoros szereplése a legemlékezetesebb a rettenetesen gagyi címmel "megáldott" Children Of The Corn Syrupban. De ha már a lírai mélységeknél tartunk: Nate szövegei ismét elképesztő mennyiségű gyűlöletet árasztanak magukból, és ezt itt is sikerül hozni, és valahogy itt az ilyenek sokkal jobban ütnek, mint például a Carnifex utolsó anyagán, és a zenével is remekül sikerül ezt összekapcsolni (a Do You See Him "And maybe I'm a cynic" kezdetű monológja a csúcspont a szövegtől függetlenül is a lemezen, illetve a There Is Nothing Worth Keeping is kiemelkedő). 2011-ben az év egyik (sőt, inkább a) legbrutálisabb deathcore anyagát hallhattuk a kvintettől, és ez bizony 2013-ra is áll, hiába vagyunk már túl egyArsonists Get All The Girlsön, vagy egy Hester Prynne-en, és ezáltal valószínűleg az is eldőlt, hogy az FFAA napjaink legbrutálisabb deathcore zenekara - persze azért ott vannak a nyomában a riválisok is (I Declare War - bár ők a self-titleddel eléggé elvétették a lécet - , Thy Art Is Murder).
9/10
