Elveszni az érzelmi téridőben egy elvonó után: Modern Baseball - Holy Ghost

Mit is kell elmondanunk a Modern Baseballról, az emo zenekarról, amelyről még a Pitchfork is áradozik? Lényegében nem tettek semmi különöset, csak felültek a negyedik emo-hullám (az emo revival, 2008- ) egyik vezetői székébe, és mondhatni a kortárs Egyesült Államokbeli egyetemista és főiskolás nemzedék egyik legfontosabb hangja lettek. Emlékszik valaki egy hasonló bandára? Igen, így kezdte a pályát többek között a Brand New is, meg lényegében a 2000-es évek elején a teljes Drive-Thru Records roster ide sorolható, ami lényegében az emo/pop-punk (avagy ahogy a szakma mondja emo-pop) bölcsője is volt egyben. Az ilyen formációk, ha egy nagy bázist tudnak maguk mögé gyűjteni, és fel tudnak nőni emberként is, akkor azok a bandák egyszerűen megkerülhetetlenek lesznek. Ugyan a Holy Ghost a Modern Baseballnak nem egy Deja Entendu-kategóriájú lépése, de egy karizmatikus és érett anyag, mutatja a csapat progresszióra való törekvését is.

A Sports színtiszta midwest emós hangkeresése, a You’re Gonna Miss It All pop-punkos felhangokba burkolt emója után talán nem meglepő, hogy a korszellemnek megfelelően a harmadik lemezéhez érkezve a Modern Baseball a zenei világának határait tovább tágította. Az idén megjelent Modern Baseball-lemez az iskolapéldája annak, amikor egy midwest emo banda a mainstream pop-punk siker után megnyugszik, és egy minden eddiginél mélyebb hangvételű dalcsokron elkezd indie rock-banda lenni, ez nagyon tipikus progresszió, többek között az idén megjelent, új The Hotelier-anyag is így képzelte el a rajongók megfogását. A Holy Ghost már sokkal több, mint egy csajokról, szerelmi csalódásokról és az egyén szociális helyzetéről, annak önmarcangolásáról szóló lemez, Jake Ewald és Brendan Lukens szövegeiben itt már téma a türelem és az elfogadás is, sokkal nyitottabb tálalásban. Természetesen megmaradtak a pop-punkos témák a You’re Gonna Miss It Allról, lásd “Wedding Singer” vagy “Breathing in Stereo” (ahol az egyértelmű Killers-hatások is feltűnnek, lásd még pl. “Apple Cider, I Don’t Mind”), de a banda nyitott a Citizen-féle emo/poszt-hardcore felé is, pontosabban annak a Youth-korszaka felé, lásd “Everyday”. A fiúk jól szerkesztették az ötleteiket, a dalszerkezetek ugyan standardnak mondható, de a dalok egy nagyon koherens íven sodródnak. A legnagyobb sláger – és egyben a korong leginkább érzelmileg leszívó kitárulkozása - mondhatni egyértelműen az albumot lezáró “Just Another Face” lett, amely a Modern Baseball történetének második legnagyobb katarzisa a “Your Graduation” után. 2016-nak bizony az egyik legjobb emo dala, így kell refrént írni. A korongnak egyébként nagyon érdekes a szerkesztése: az első hat dalt Jake Ewald, míg az utolsó hatot Brendan Lukens jegyzi, előbbire nagyapja halála, utóbbira a depressziója és öngyilkossági hajlama miatti drog- és alkoholfogyasztás, valamint függőség, majd ezt követő elvonó volt hatással. Az egész viszont abszolút nem hisztis, ezek itt érett gondolatok, annak ellenére, hogy mintha egy naplóból mesélnének némi reményteljes kicsengéssel. A kohézió nagyon rendben van, és nem érezni a dalszerzés kettészakadása ellenére sem, hogy az album szétesne, talán ezen segít a hangzás is, ugyanis első alkalommal nem saját, hanem stúdiós környezetben dolgoztak. Miközben az egész bandáról ordít ezen a lemezen, hogy a Holy Ghost az az anyag, amit akár a The Weakerthans (és néhány dalban a pályát kezdő The Killers) is írhatott volna, ha újra fiatalok lennének. Valahogy úgy érezni, hogy ennek kiemelkedő helye van 2016-ban, könnyen szerethető, mélysége ellenére mégis könnyed nyári lemez, amit imád a zenei szaksajtó, és mi is szeretünk. Hallgassátok meg! 7,5/10