Elmerülni önmagunkban - Trillion-lemezkritika

Áron András, Mohácsi Mátyás, Szabó László - ha e nevek mondanak valamit, akkor alighanem azzal is képben vagy, hogy e kipróbált zenésztrió fejenként mi mindent tett hozzá a hazai underground utóbbi éveihez; ha pedig ismeretlenül csengenek, akkor legyen elég annyi, hogy együtt összesen már tucatnyinál is több minőségi lemezzel tették le a névjegyüket ama bizonyos asztalra. Jó fél évtizeddel ezelőtt esett meg egyszer, hogy fő zenekaraik, az Apey & the Pea és a Grand Mexican Warlock közül egyik sem tudott eleget tenni egy bizonyos bulin való fellépés felkérésének, így a két banda oszlopos tagjai kvázi kényszermegoldásként, erejüket egyesítve egy új formációt alapítottak, amelyben közösen fogtak hozzá egy erős anyag megírásához - igen, jól sejted, erről olvasol most. Az azóta eltelt időben a Trillion lángja hol fellángolt, hol hosszú időre elaludt, idén tavaszra azonban több éves vajúdás után végre megszületett a csapat debütlemeze, a Dreaming Black. És hogy miben különbözik a tagok többi zenekarától? Ha egy szóban kellene megadni a választ, az talán az emberközelibb lehetne.

Habár a kezdetekhez képest manapság a Grand' magasan szálló pszichedéliája is le-leszáll már a földre, a 'Pea-ben meg mindig is napirendi pont volt az első személyű sztóner életszemlélet, de egyik csapatnak sem szokása olyan mélyen magába és a hallgatóba nézni, mint ahogy azt a Dreaming Black dalai teszik. Az egész lemezt egy bensőséges, őszinte, néhol egészen védtelen atmoszféra járja át - ilyen szempontból a legközelebbi kapcsolódási pontnak a frontember Apey szólóanyagai mondhatók, zeneileg viszont ezeknél nagyrészt odalépősebb az irányvonal, valahol félúton a Grand' témabontogatásai és a korai 'Pea-kislemezek grunge-közeli felhangjai között, de találkozhatunk például egészen Mastodon-ízű riffekkel is. A dalok közül jóformán minden egyes darabot ki lehetne emelni valamiért, ám itt és most szorítkozzunk inkább csak a végpontokra: amit az egyik oldalon a nyitó Crumble Me sodró lendülete, a címadó Dreaming Black fortyogó alapjai, vagy épp a Suicide megkötözve kapálózó és kiabáló témái testesítenek meg, azt a mérleg túloldalán két akusztikus dal hivatott feloldozni, amelyek egyben talán a lemez leginkább rabul ejtő darabjai is, sőt, ahogy azt Szabó Laci is megjegyezte a lemezpremiernél, a Words from a Long Long Time-nak egyenesen Apey életműve csúcspontjai közt a helye. Nem csak azért, mert a srácnak aranyból van a torka - ez 2016-ra már amúgy is szinte közhelyszámba megy –, de zeneileg is fenomenális, ahogyan a dal a tábortűz melletti hangulatú bontogatásból a végére újabb és újabb csúcspontokra ér fel. A másik lebegős darab pedig a Lower Hutt (Witches of the North) című, egyébként Matyi által szerzett finálé, ami a maga nagyrészt szavak nélküli hangulatvokáljaival és a levezető szólóival babonázza meg az embert, valahogy úgy, ahogy azt a 90-es évek derekán az Alice in Chains is tette lágyabb pillanataiban.

A Dreaming Black tehát jó eséllyel az idei év egyik legerősebb atmoszférájú lemeze, és ez egyben az anyag legfőbb összetartó ereje és erénye is - hiába telt el több hónap a megjelenés óta, az album folyamatos újra- és újrahallgatás után sem látszik szemernyit sem veszíteni a varázsából, így aztán szinte biztosra vehető, hogy az év végi elszámoláskor is találkozunk majd vele. A magam részéről pedig remélem, hogy a Trillion a lemez kifutása után sem áll majd le, a trió ugyanis ezennel megmutatta, hogy nagyon is van létjogosultsága ebben a formában is a többi projektjük mellett. 9/10