A DevilDriver hatodik lemezéhez érkezve kijelenthető, hogy szépen lassan elérik azt a minimum népszerűségi szintet, amit megérdemelnek, pontosabban amit megérdemeltek volna fénykorukban. Ez talán azzal magyarázható, hogy a kortárs hangzások felé támasztott elvárások átértékelődtek az elmúlt években, és az új generáció felfutásával 1-2 különösen kiemelt területre koncentrálódnak csupán. Ugyanis amíg a fiatalabbak többsége vígan elvan a breakdownokba csomagolt akármilyencore-ral és a divatból felvett nemi identitászavarral küszködő idiótákkal, addig a hagyományosabb hangzások rajongói finoman szólva nincsenek elkényeztetve. Erre Dez Fafaraék elkövetik azt a hibát, hogy pont az utóbbi időben szállítják a leggyengébb lemezeiket.
A zenekar gyakorlatilag maradt a megszokott hangzásnál, ám ha a minőségromlás okait keressük, akkor jóval messzebbre kell mennünk az arányok tologatásánál, mert az bizonyossá vált mostanra, hogy a DevilDriver idő közben elvesztett valamit. Erejük mindig is abban rejlett, hogy groove metal alapokra húztak fel egy olyan hangzást, amely korábban is viszonylag szoros kapcsolatot ápolt a stílussal, ám a 90-es években inkább forrásként volt értelmezhető, mintsem kifejező eszközként. Mindezek sajátos felfogásban előadva már önmagukban szerethetővé tették a zenekart, de az a furcsa, kissé "démoni" hangulat/arculat az, amely az egyszeri hallgató számára is karakterizálta a csapatot. A Winter Kills tehát ennek sem fordít hátat, így érdemes a mefogalmazás módjában keresni a hibát, mivel ilyen téren már a (bármilyen előzmény nélküli) debütön olyat produkáltak, ami maradéktalanul működött. Bár a zenei eszköztárában kiapadt, és teljesítmény terén is abszolút mélypont Beasten sikerült túllépni, bőven akad még kifogásolnivaló. Gondolván itt elsőként arra, hogy míg korábban a (több zenekarnál jellemző) túlzottan refréncentrikus megközelítést, esetleg tiszta ének hiányát mesterien küszöbölték ki hangsúlyozással úgy, hogy az intenzitás sem csökkent és a lendület sem tört meg, addig most ezt elhagyva a dalok sokszor egybefolynak, és teljes hosszában fárasztóvá válik a lemez. Másrészről a tőlük jól ismert, már-már tanítanivaló feszültségkezelést szinte úgy ahogy van elfelejtették, aminek az lett az eredménye, hogy a fordulatszám megvan, "csak" a lobbanékonyság és a szélesebb spektrumú kifejezésmód hibádzik, de ez jóval többet számít, mint azt első olvasatra gondolnánk.
Azt viszont kétségtelenül felismerték a srácok, hogy kizárólag a Beast féle száraz riffekre nem lehet építeni, ezért megpróbálták hatások terén frissíteni a hangzásukat, ugyanakkor nem eresztettek a sajátjukból sem. Ilyen újításnak tekinthető a Gojiras beütés, amelynek megítélését nem könnyíti meg a lemez töménysége és szürkesége, de annyi mindenképp elmondható, hogy ügyesen építették magukba a franciák jellegzetességeit. Persze ez mind másodlagos, ha a dalok nem meggyőzőek, és a Winter Kills esetében azt sem állíthatom, hogy az album bejáratása megmenti azt, ráadásul egy teljesen felesleges feldolgozással zárnak, hogy még keserűbb legyen a szájíz. Nem is érdemes továbbragozni, a zenekar nincs a topon, pedig egy jó formában lévő DevilDrivernek nagyon sokan, egyre többen örülnénk. 6/10