Kevés olyan közhelyektől terhes, de ezzel parallel módon szinte bármire ráhúzható skatulya van, mint az alternatív rock címke. Már maga a terminus boncolgatása is megérne egy misét, de a feleslegesnek tűnő lamentáció helyett legyen elég annyi, hogy a modernnek mondott zenekarok többsége a vignettán olvasható felirattal ellentétben korántsem tűnik annyira „másnak”, hiszen alapvetően kevés ötletből, sematikus alapokon építkezik. Bár az ausztrál szintér is meglehetősen belterjesnek tűnik, a Brisbane-ből származó Dead Letter Circus mégis figyelemreméltó dolgokat művelt eddigi hanghordozóin.
Ha hasonlítgatásra kerül a sor, legtöbbször a Karnivool vagy a The Butterfly Effect neve kerül elő, de napestig lehetne még sorolni több tucat bandát, mivel úgy tűnik, Ausztrália a hasonló hangzású zenekarok kitermelésére specializálódott, valamiféle komparatív előnyt realizálva, de ezt feltétel nélküli párhuzamként elfogadni meglehetősen felületes szemlélőre vallana. Inkább a jó értelemben vett progresszióval szemező Cog neve az, ami szerintem fő hatásként kiérezhető a hangjegyek közül – már ami az auszikat illeti. A queenslandi kvintett azonban sokkal élvezhetőbb metódussal bontja ki a számos esetben finoman megtekert témákat, és helyezi egy olyan elragadó környezetbe, amely ugyan minden percében fülbemászó, de megtartja azt a markáns progresszív ízt, ami miatt talán a jelenkori modern rock egyik legígéretesebb alakulatának tekinthető. No, persze két EP-vel és számtalan koncerttel a hátuk mögött, és főként jelen lemez ismeretében már inkább félúton lehetnek valahol a „bizonyíték” titulus felé, ha közismert reklámszlogeneket szeretnék puffogtatni. A felfokozott várakozás elsőszámú kiváltó oka kétségtelenül a 2007-es, cím nélküli, bemutatkozó EP volt; túlzás nélkül állítható, hogy az ott szereplő hat dal minden másodperce lüktető dobjátékával, változatos gitártémáival, és nem utolsósorban önfeledt énekdallamaival közel volt a tökéleteshez. Azt gondolom, afelől semmi kétség nem merülhet fel, hogy Kim Benzie szuggesztív stílusa nélkül nem tartana ott a DLC, ahol most van. Magas fekvésű hangján elővezetett énektémái – külön kiemelve az emelkedett kórusrészeket – messzemenően emlékezetesek, ami akkor is megmentené a dalok többségét az unalomba fulladástól, ha azok nem szolgáltatnának neki megfelelő instrumentális alapot.
A This Is The Warning felvezetéseként kiadott Next In Line EP (amelyről két dal is felkerült a debütre) már kissé árnyaltabb képet mutatott, amit maga a nagylemez tovább maszatolt. A Here We Divide, One Step, Big hármas azonban remekül nyitja a lemezt, kiváló esszenciát nyújtva arról a megkapó atmoszféráról, amely a lemez egészére jellemző. Megjegyzendő a hangulatot illetően, hogy már a korábbiakban is érezhető volt a Deftones hatása, ami itt - meglátásom szerint - tovább erősödött, hiszen hangsúlyosabbak lettek a lebegtetős/elszállós részek. Emellett megszaporodtak a kissé teátrális pillanatok is, amire mondjuk az erősen Muse-os beütésű Cage szolgáltat remek példát. A korong második felében ezek a lágy, melankolikus tételek kerülnek túlsúlyba, sőt, csupán két lendületesebb szerzemény találhatunk: a 2008-as EP címadóját és a szintén onnan átvett Reactiont. Ez nem feltétlenül válik a lemez előnyére, örömtelibb lenne az ellenkező irányú eltolódás, ezért szerintem több olyan dal kellene, mint a már említett One Step vagy a negyedikként érkező This Long Hour, melyek kellemesen csapongó gitártémái ügyesen korrelálnak a slágeres énekdallamokkal, és akkor nem esne a This Is The Warning a végére az egyhangúság csapdájába.
Összességében úgy vélem, hogy a Dead Letter Circus egy több mint nagyszerű bemutatkozást tudhat megáénak első nagylemeze képében, azonban nem tudta megmászni a 2007-es EP magaslatait - amire talán sokan számítottak. Ahogy én látom, kicsi a valószínűsége annak, hogy még egy olyan kompakt munkát letegyenek az asztalra, azonban az ausztrál srácok ismét bizonyították, bőven van bennük potenciál az elkövetkezőkre nézve.
8,5/10.
