A Daylight tagjai úgy saccra a húszas éveik közepén járhatnak, vagyis amikor beléptek az igazi zenehallgatós, szövegmegjegyzős, rajongós tinikorszakba, akkor már a grunge hullám érdemi része lecsengett, és a mainstream rockzene egy még többet támadott érába lépett (vagyis felfutott a Creed). Az már a pennsylvaniai banda korábbi kiadványain is hallatszott, hogy egy olyan hangzást kívánnak megidézni, amit a tagok vagy nagyon fiatalon éltek át, vagy pont lemaradtak róla: a Jar előtt olyan bandákra lehetett hivatkozni velük kapcsolatban, mint a Samiam, a Jawbreaker, vagy a Texas Is the Reason. Az első nagylemezükön sem szakítanak a múltidézéssel, csak megnézik, hogy kik hordtak még flannelinget a korábbi kedvenceiken kívül.
Valamivel szerencsésebb lett volna, ha a ’90-es évek emo és punk bandáit még a Title Fight és a Basement előtt cserélik le a hatásaik közt a ’90-es évek rockzenéjére, azon belül is a grunge-ra, de amikor ennyi banda csinálja ezt (pl. Gypsy, Make Do and Mend, hogy még több Daylight haverbandát mondjunk), akkor talán felesleges lenne őket azzal vádolni, hogy a nosztalgiájuk nem saját keletű. Amíg tucatnyi hasonló hangzású punk csapat alakul meg a Hot Water Music és a Small Brown Bike nyomvonalán, és amíg a múltba révedő dallamok olyan lemezekké állnak össze, mint a Separation, a Colourmeinkindness vagy a Floral Green, addig ezzel a trenddel semmi gond nincs, hiszen egyszerre tiszteleg a múlt előtt, és színesíti a palettát. Tavaly a pazarul sikerült, négydalos EP-jük már jelezni kívánta, hogy sokat pörög náluk a Quicksand, de a Jar sokkal tovább megy: minden punk hatást elhagytak, és a dalok immár a Nirvana, a Pearl Jam, a Failure és az Alice In Chains keverékének tűnnek, mintha egy húsz évvel ezelőtt a stúdióban felejtett albumot hallanánk (a borító és a klipek erre rá is játszanak). Ami miatt igen visszatetsző lehet az egész, az az, hogy zeneileg a Daylightnak a tavalyi EP-en már mintha kialakult volna egy sajátos hangzása, ehhez képest amit a remek Sponge és az Around the Railing közt hallunk, abban igen kevés van abból, amit eddig Daylightnak gondoltunk. Ha Taylor Madison énekes-gitáros ezt olvasná, valószínűleg most érné el a vérnyomása a 200-at, és igaza lenne: van ugyanis, ami pont olyan maradt, mint eddig volt, és ami mellé bizonyos szempontból most igazodtak a dallamaik. A szövegeik. Madison rendkívül depressziós sorai tökéletesen illenek a sosem boldog grunge dalokba, és előkapva pl. a Dispirit című, két évvel ezelőtti 7”-ükről a Selfisht világossá válik, hogy ez a fazon igazából eddig is grunge szövegeket írt. A Jar negyven percéből az is kiderül, hogy a stílus zeneileg is nagyon megy nekik (persze Will Yip producer is kell az összhatáshoz), és itt-ott azért megmozdulnak olyan jellegű energiák (pl. Last October), amiből kiderül, hogy honnan is indultak. Ugyan a kiugróan emlékezetes pillanatok száma limitált (Sponge, Life In A Jar, In On It), és a lemeznek megvannak ugyanazon hibái, mint a húsz évvel ezelőtti albumoknak, de öröm hallani, hogy Jerry Cantrelléknek ilyen tehetséges zenekarok segítenek ébren tartani a seattle-i lángot. 8/10