Felesleges leírni, hogy a göteborgi metal stílusjegyeire ma többek közt a – pestisként elterjedt – metalcore trend bandái is alapanyagként tekintenek, s nincs szükség apasági vizsgálatra sem, hogy nyilvánvaló legyen, az irányzat megszületéséhez Dark Tranquillity-éknek van „némi” köze. A megtermékenyítő mag cseppjeit szivárogtatták ama lombikba, melyben elegyedett (keveredve a Heartwork korszakba lépett Carcass, a mára már legendává vált hajdani At The Gates, és az In Flames testnedveivel) a fő személyiségjegyekért felelős gének sokasága, világra segítve a gyermeket, kinek jellemzői voltak anno a death/thrash súlyú, intenzitású riffek, vegyítve heavy metalos ikergitáros szólókkal, kétlábgéppel és aggresszív énekléssel. A slágeresség a popos refrénekkel – ami ma, a sikerhez vezető úton világító neonfényként mutatja az irányt –csak később jött. Mára az egyetlen banda talán a Tranquillity, akik a legkevesebb mértékben távolodtak el gyermeküktől. A Flames, vagy a Soilwork modernebb irányba ment el, a többi alapító megboldogult, utódhajtásokat növesztett (The Haunted pl az ex-At The Gates tagokkal – bár ők inkább thrash-t játszanak -, vagy a Carcass-os Michael Amott „új” bandája, az Arch Enemy), cikkem tárgya pedig nem lett agyonhype-olt banda, de hűséges rajongóik kitartottak mellettük. De ezt úgyis tudjátok.
Ha ebből a csapatot nem ismerőknek az jön le, hogy a DT minden lemeze egyforma, tévednek. A The Mind’s I, vagy a Gallery például klasszikusok, a Projector album gyönyörű kísérletezés, a Damage Done egy méregerős bomba, a rákövetkező Character pedig kicsivel komorabb, de komplexebb hajtása a muzsikusok által gondozott fának. Ezek után hova lehetne továbblépni? Kérdeznénk, ha elvárnánk egy olyan bandától, akik mindvégig önmagukhoz maradtak hűek, hogy a mi igényeinknek megfelelően ismét elkápráztassanak egy új csodával. De ők jobban tudják nálunk, hogy sok-sok év után, bizonyítási kényszer nélkül, lehet egy szimplán jó lemezt is készíteni, s ők inkább ezt cselekedték. Ugyanis ez a lemez jó. Sőt, egyre jobban tetszik.
Tue Madsennel folytak a felvételek, és a csapat hangképe hű maradt az eddig megismerthez, ugyanis a gitárok „lélegző” hangzása a régi, t.i. a meglévő súly, a brutalitás ellenére szellős a gitársound; aminek nagyon örülök. Az egyetlen difi talán a basszus-dob összjátékkal nyitó Nothing To No One blastbeat-je, itt nem lapít a hangzás úgy, ahogy kellene, de maga a dal megfelelően nyitja az albumot, viszont a legnagyobb csemegék eztán következnek csak. Itt is felfigyelhetünk a billentyű színesítésére, ami a The Lesser Faith-ben is jelen van, a Meshuggah-s szaggatás és a göteborgi témák közt, de a korábbi két albumokhoz képest jobban előtérbe került, s hangszíne is más. Nekem tetszik. A Where Death Is Most Alive szintén szaggatva kezd, éteri szintidallamokkal, majd egy tempós, hamisítatlan göteborgi rész is bekerül a témák körforgásába; a lábdob menetel, Mikael hörgése ráspolyos, de érthető, és kellően hangsúlyozza a mondanivalót. A Blind At Heart-ban sodró death-thrash témák váltakoznak blastbeat-tel, eközé illesztettek be egy, a hörgés ellenére is érzelemgazdag refrént, szintivel támogatva. Itt jegyzem meg, a billentyűs Martin Brändström nem játszik bonyolult dolgokat, de nagyon hangulatosan, valódi többletet adva operál ő is, témái jó értelemben vett gótikus ízt adnak a súlyos muzsikának. A dal szólója kiváló, és színesítésként először itt tűnik fel egy-két helyen, csupán pár taktus erejéig a perka, nem véve el Anders Jivarp dobolása elsőbbségét.
Az Icipher az egyik kedvencem, megfontolt indítását darabos riffek és fokozódó billentyűk követik, a refrén hasonlóan hangulatosra sikerült, itt is elvarázsolnak a szintitémák, a középrésze pedig majdnem könnyfakasztóan szép, és lelket szaggató, a kibontakozó szóló pedig védjegyszerűen északi, ergo lélekben már repülünk is a fagyott, magasztos vidékre. A sulykoláshoz egy effektezett, visszhangosított intermezzo vezet vissza. Inside The Partical Storm címre hallgat a sorban következő track, a másik, ahol feltűnik színesítőnek a perka, tényleg ne a kilenctagú, maszkos amerikai szörnymetal csapatra asszociáljatok, itt más a funkciója. A bevezető dob-billentyű páros egy nagyon súly témába torkoll, mely a kontrasztra épül, ami a durva hörgés és a dallamok közt fakad.
Az Empty Me grindos kezdése hamar svédes sodrásba vált, a Misery’s Crown pedig a másik nagy favoritom. Nem tehetek róla, elvarázsolnak a dallamok, és Mikael újra alkalmazza a Projector lemezen tündöklő tiszta, fájdalmas és mély, darkos énekét. Nagyon örülök a felbukkanásának, még ha nem is jut túlnyomó szerepbe. A klipes Focus Shift is jó darab, bár én másik dalt választottam volna, de lehet, egyeseknek épp ez lesz a kedvencük. Megemlítendő az utolsó trackben szereplő vendégénekesnő; a The Mundane and the Magic ismét egy remek tétel, az eddigi stílusjegyeket gyúrja össze úgy, hogy a végeredmény egyáltalán nem válik unalmassá.
Összességében betalált ez a lemez nálam, és remélem még rengeteg embernél rajtam kívül, annak ellenére, hogy újítás nincs az eddigi stíluson, inkább kicsit van mindenből, amivel találkozhattál karrierjük egy-egy állomását megörökítő műanyagkorongjaikon. Úgy is vehetjük, mint egy kristály, melynek minden lapja az eddigi jellemvonásokat tükrözi, s ezt most a kezedbe adják, míg eddig csak az oldalait láthattad az adott nézőpontból. Dalközpontú, változatos, előfordult, hogy ahogy váltakoztak a napok, más-más tétele símogatta füleimet. Nem minden hangulatban esik jól, egyfajta szomorkás ízt is érzek benn, de meg lehet kedvelni, és ha hagyod, akkor sokat adhat.
9/10
