Csajok, della és lélektelenség - Polyphia: Remember That You Will Die

Megvan az az epizód a South Parkból, ahol a sznob és emelkedett San Franciscó-iak a saját fingjukat szippantják? Na, valami hasonlót érzek az egész Polyphia-jelenséggel, az őket övező elvakult rajongással és a habzó szájú védelmezőikkel kapcsolatban. Mondom ezt úgy, hogy amikor felfedeztem őket magamnak az Euphoria című számukkal (igen, én is a thumbnail miatt kattintottam először, shame on me), majd az egész 2016-os Renaissance lemezzel, akkor rendesen padlót fogtam az anyagtól és napokig csak hüledeztem. Azóta eltelt hat év, az instru-virtuózok pedig szépen lassan hátat fordítottak a kezdeti metalos hangzásnak - ami nem feltétlen baj, erre a későbbiekben ki is térek -, és egy jóval populárisabb, sterilebb és gépiesebb irányt vettek, amiből szinte csak egyvalami hiányzik, pláne az utolsó jelző jogán: a lélek. A fiúk negyedik nagylemeze, a Remember That You Will Die messzemenőleg profi iparosmunka, de azon kívül sajnos nem sok maradandó élménnyel tud szolgálni.

Kanyarodjunk csak egy kicsit vissza ehhez a “metál ijjen: rósz” felütéshez. A csapat talán legmemorizálhatóbb arca, Tim Henson gitáros nyilatkozta azt még 2019-ben, hogy szinte nem is hallgat már gitárzenét, mert az halott, inkább a hip hopban és a rapben találta meg a saját világát. Ezzel nem is lenne semmi gond, ezernyi olyan arc van, aki hiába tol durvulat muzsikát, közben a legcheesybb popslágerek mennek a fülesén a turnébuszban. Van ilyen. Aztán pár héttel az új album megjelenése előtt szintén Tim vállalta magára az élő boxzsák szerepét és kerek perec azt nyilatkozta a guitar.com-nak adott interjújában, hogy:

Metalbandában zenélni azért nem menő, mert egy huncut garast nem keresel vele.

Majd hozzátette, hogy ha nem is feltétlen zeneileg, de inkább már a lágyabb zenék képviselői inspirálják, mint a One Direction, mert:

Az hozza a dellát és a csajokat.

Oké, tiszta sor, végre valaki kimondja, amire mindenki csak gondolni mert. Azt is megértem, hogy mi ez a nagy beef a metallal szemben, amit köztudottan sakkban tartanak és szép lassan kivéreztetnek az olyan kapuőrök, akik (fordított) keresztet vetnek mindenre, ami új vagy innovatív. Timék pedig nyilvánvalóan nem akarnak efféle gátat szabni a fantáziájuknak és képzelőerejüknek. Ugyanakkor kár lenne ilyen elánnal tagadni a gyökereiket. Gondolom, ők sem azért ragadtak hangszert és lettek profik, mert hallottak egyszer egy Public Enemy-dalt, amiben volt gitár.

Ezekből az előzményekből könnyedén kikövetkeztethető, hogy a Remember’ már masszívan a hip-hop és trap világában veti meg a lábait, megannyi elektronikával, popos és rockos eszközökkel, metalt pedig tényleg csak nagyítóval találni benne. Ezzel amúgy nem is lenne probléma, megannyi borzasztóan királyul hangszerelt kiadvány van a fent említett stílusokban. A lemez egy tökéletes stílusgyakorlat, egy maxra járatott jam session, de semmi több.

Hiányzik belőle az élet, a szívdobbanás, az emberiesség.

Mindez pedig annak ellenére süt róla, hogy azért jócskán próbáltak újítóak lenni a srácok. Vegyük például az első négy számot, hiába egy kis bossa nova itt, flamenco ott, valamint a magas precizitású előadásmód, de semmi extra. Mintha nem is embereket hallgatnánk, hanem valami MI által generált kreálmányt.

Az első érezhető csavart a Sophia Blackkel közös ABC hozza, amit így kapásból ki is nevezek az év egyik legjobb rágógumipop-slágerének. Nem csak azért, mert a hölgy még japánul is lejt benne pár sort, hanem mert tényleg üde színfoltja az amúgy meddő, mérőpohárral adagolt lemez “szürkeségének”. Ez pedig meg is indítja a “dalolós” tételek sorát az albumon: van itt Killstation, Lil West és $NOT is (nem, nem a főleg csak Amerikában befutott nu metal-bandáról van szó, hanem a rapperről, akire amúgy a banda meg is sértődött a nevük "lenyúlása" miatt). Valamint metalfikázás ide-vagy oda, de szegről-végről a műfaj jeles képviselői is felbukkannak: a legkevésbé metalos orgánumú Chino Moreno (Deftones, Crosses, Palms stb.) az elég király - és kellően súlyosra torzított - Bloodbath című nótában, vagy a klasszis gitárvirtuóz Steve Vai a lemezt záró Ego Deathben. Ezekkel a vendégeskedésekkel amúgy mindig csínján bánt a zenekar, itt viszont nem úgy tűnik, hogy lett volna bármi határ szabva a felbukkanó előadók számával kapcsolatban. Sajnos a jó pár erős feat sem menti meg az albumot attól, hogy úgy érezzem a végére, mintha 40 percig erősen technikásan hangszerelt, hip-hopos átvezetőket hallgattam volna.

Félreértés ne essék: a Remember That You Will Die nem egy rossz lemez, sőt, a srácok ezúttal is hihetetlen tehetségről és alaposságról tesznek tanúbizonyságot. A bibi ott van, hogy ez már nem az egyszeri, halandó zenehallgatónak (mint mondjuk én) szól, hanem nagyjából a fellow zenészeknek, a rettenetesen sznob, elitista műértőknek, a cargo gatyás, négy XL-es pulcsis, alternatív hip hop-arcoknak, vagy azoknak, akik lelkifurdalás nélkül tudnak gitáros playthrough videókra maszturbálni. Illetve mindezen felsorolt halmazok ragadós metszetének. Amibe csak egyetlen csoport nem tartozik bele: a csajok. Szóval tessék leugrani a magas lóról, tessék kicsit szocializálódni a közönségeddel (ne TikTokon, az nem ér!), és próbáljatok meg kicsit túl tekinteni a nylonhúrokon, mert az a buborék, amibe zárjátok magatok, egyelőre nem áll másból, mint áthatolhatatlan fingszagból. 7,5/10