Az mindig örömteli, ha egy zenekar visszatér, és újra aktív koncertezésbe kezd (ez a mi szótárunkban nem azt jelenti, hogy zsíros fesziválbulikat vállalnak), az viszont mindig is a szürke zóna része lesz, hogy érdemes-e új lemezt írniuk. Amikor olyan bandáknak szenteltünk cikksorozatot (1/2/3), akiktől szívesen hallanánk új dalokat, feltétel volt, hogy az adott csapat életműve ne csalódással érjen véget, és bármennyire is közel áll a szívünkhöz a Boysetsfire, ez sajnos nem mondható el róluk.
Ugyan a ’06-os The Misery Index tele van olyan dalokkal, amikért a legtöbb rockzenekar ölni tudna, de a korábbi három album különleges és fogós hardcore punkja után a feleslegesen hosszú lemezből hiányzott az átütő erő. Ehhez képest a visszatérő anyagot felvezető, áprilisi 7” mit sugallt (A-oldal/B-oldal)? Egy olyan bandát, ami 2013-ban a hallgató agresszív torkonragadásában találta meg saját magát. Ez talán meglepő lehet azoknak, akik nem követték figyelemmel az énekes Nathan Gray BSF utáni karrierjét: bár még mindig aktív táncolható garázsrock bandája, de a The Casting Out és az I Am Heresy is dühösebb volt, mint a Misery Index nagyja, és mivel a világ időközben nem lett jobb hely, ezért az ökölbe szorított kezekből az új lemezre is jutott bőven. Természetesen a politikai él is maradt, úgyhogy a lemezen többször is felbukkanó Chaplin-féle Diktátorral nyitó Until Nothing Remains egyől olyan hangokat üt meg, hogy talán még a tizenöt évvel ezelőtt a Jailhouse-ban katarzist átélő, hazai ősrajongók is lelkesen pörgetik majd tovább a While A Nation Sleepset. Általában nem sülnek el jól a „vissza a gyökerekhez” jellegű kezdeményezések, de szerencsére a Boysetsfire tizenhárom új dala nem is bír ilyen misszióval, hiszen a lemez a ’90-es években összeszedett hallgatók mellett az új évezred BSF-slágereivel belépőknek is kedvez, amit egy sajátosan heterogén felépítéssel ér el.
A lemez ugyanis kétféle dalból épül fel: ott vannak a nyitószámhoz hasonló, durvább tételek, amikben Gray többségében üvölt, és csak a refrénekben veszi elő jellegzetes tiszta énekstílusát (Heads Will Roll, Everything Went Black, Far From Over, stb.). Jellemzően ezekben koncentrálódik a legtöbb méreg, és köztük olyan, jóval könnyedebb, de azért többnyire még a kontraszt ellenére sem erőtlen vagy unalmas dalok vannak, amelyek a banda slágerérzékére építenek (Closure, Phone Call, Save Yourself, stb.). És építhetnek is, mivel a csapat pont olyan megnyerő tud lenni az óriási rádióslágerei közben, mint amikor épp le akarják szedni a kellemes bólogatásba belefeledkező fejeket. Néhol még arra is maradt zenei keret, hogy egy-két új stíluselem is beleférjen az ének-, és gitártémákba, és kár tanakodni: a Far From Over és a Save Yourself hangzása is borzasztóan jól áll nekik, arról nem is beszélve, hogy el tudnak adni egy hatperces számot (Altar of God) úgy, hogy majdnem negyven perc már lement a lemezből. Egy kicsit tartani lehetett attól, hogy ennyi dal van a lemezen (ennyi volt a Miseryn is), ehhez képest talán egyszer ül le (Never Said), miközben úgy nyit és zár, és a kettő közt olyan pillanatokkal van tele (ld. a fenti Let It Bleedet, amivel best of lemezt is nyithatnának), ami előtt csak fejet hajtani lehet. A While A Nation Sleeps nem az a lemez, aminek a dalai szájhúzást vagy óranézegetést váltanak ki a koncerteken, nem lesz "túl sok az új lemez" érzésünk, nem fogunk arról panaszkodni, hogy „kevés a régi Boysetsfire”. Azért nem, mert ez a régi Boysetsfire, és ezt június 17-én pont olyan elementáris erővel verik majd a fejünkbe, ahogy ezt mindig is tették. 9/10
