Black Light Burns - The Moment You Realize You're Going to Fall

Ki merem jelenteni, hogy Wes Borland hiába cserélte Jacksonra a Yamahát, megszokott stílusa a kilencvenes évek közepe óta lényegében változatlan. A forma ugye arról híresült el annak idején a Limp Bizkitben, hogy talán csak Fred Durstéhez mérhető egójának köszönhetően extravagáns testfestéssel és valóban látványos szökkenésekkel igyekezett túlteljesíteni az f betűs szavaktól fuldokló frontembert, és persze arról is, hogy szinte fosta magából a sose túlbonyolított, de attól még eszméletlenül hatásos gitártémákat. Előrebocsátom, hogy a lemez hangszeres részével nincs semmi baj: a gitártémák végig fogósak, izzadságszagú megoldásokkal sehol nem találkozhatunk. Viszont az egész biztos, hogy a ló elszaladt a magamutogató muzsikussal.

Már az első hangoktól kezdve érződik, hogy a dalok tényleg folyamatosan íródtak a Cruel Melody megjelenése óta, ugyanis van egyfajta folytonosságérzet a két lemez viszonylatában. Ez kevésbé szépen azt jelenti, hogy a hangzást illetően érdemi fejlődés bizony nem sok történt az utóbbi öt évben, leszámítva a prog rock ízek erőteljesebb jelenlétét, ami az új korong legjelentősebb fegyverténye. A progresszív hatás abban is tetten érhető, hogy ez bizony egy beérős lemez. Valamilyen szinten a Cruel Melody is az volt, de a The Moment You Realize You’re Going to Fall egy óra feletti játékidejével, brutálisan kevés fogódzójával és elég sok hosszú dalával pláne rágós falat. Olyannal is ritkán találkoztam, amit első hallásra gyűlöltem: márpedig a The Moment… lepörgetése után csak a fejemet fogtam. Nem akartam elhinni, hogy Borland ennyire borzalmas lemezt adott ki a keze közül: úgy tetszett, a hangulat lépten-nyomon önmaga paródiájába fordul át, a vokáltól egy elhivatottabb ének-zene szakos tanár a másodperc törtrésze alatt őszülne meg, a vontatottságtól pedig akár szex közben is álomba merülnének az óvatlan érdeklődők. Aztán pár hallgatással később már tisztult kicsit a kép: a The Moment… dugig van rendkívül jó ötletekkel, és a hangulat is csúcs, már ha nem allergiás a hallgató Borland vokáljára, a pasi ugyanis ilyen szempontból egy LSD diétán tartott Elvis-imitátorra hajaz. A fórumokban jobbra-balra röpködtek a Nine Inch Nails párhuzamok, melyeknek van alapja, persze, de azért nem elhanyagolható különbség a két banda között, hogy Trent Reznornak király hangszíne van, ráadásul használni is képes a hangját. Wes leginkább a lassabb daloknál tudja elhitetni a nagyérdeművel, hogy tud énekelni (pl. az alcímben található idézetet tartalmazó Torch From the Sky agyontorzított vokálja is kifejezetten tetszetős), így ezek működnek jobban, a gyorsabb, arcbamászós/alienszaporítós dalok, melyek abból a megfontolásból lettek olyanok, amilyenek, hogy egyből berántsák a hallgatót, helyenként annyira kínosak, hogy a borongósnak szánt hangulatot is tönkreteszik. Ez annak is köszönhető persze, hogy a szöveg/ének kombó mindenütt elborult próbál lenni, de sokszor csak a nevetségességig jut. A másik nagy hiba a túlnyújtott lemezhossz: ahhoz sajnos nincs elég ötlet a lemezen, hogy végig érdekes tudjon maradni. Wes Borlandnek igazából kifejezetten jót tenne, ha lenne valaki - egy producer, az asszony, vagy legalább egy rohadt házimacska -, aki kontrollálná kreatív energiáit, és lenne elég vér a pucájában, hogy elrugdossa az urat a mikrofontól. A lemezt persze meg lehet szeretni, az ének is megszokható, viszont borzasztó sok lelkierő kell ahhoz, hogy az ember adjon neki egy második kört, mégpedig az elsőre működő dalok teljes hiánya miatt. 6/10