Bármikor, amikor felmerül a kanadai Billy Talent neve, akkor szinte minden ember képes azonosítani a bandát, s ez nem másnak köszönhető, mint az egész életútjukon végigvitt pop-punk/punk-rock/alternatív rock hangzás keveredésének, amely kb. annyira változott meg az elmúlt évtizedben, mint – hogy Kanadán belül maradjunk – a Silverstein emocore önfeldolgozása, nagyjából semennyire. A Dead Silence sem változtat igazán a formulán, de legalább biztosítja a hallgatót arról, hogy a III-ra keresztelt kiadványnál több emlékezetes és egyben jobb pillanatot kíván felmutatni.
Az új nagylemez valahol ott veszi fel a fonalat, ahol a III abbahagyta, azonban érezhetően (pl. főként a klipes dallal) visszanyúltak a II közönség kedvenc megoldásaihoz is, mert a punk himnuszokat hozni kell, 1-2 ilyen „slágeres”, motivációs dal nélkül egy punk rock lemez erősen bukásra van ítélve. A Billy Talent ezért nem hagyta csak ennyiben a dolgot, hiszen érezték: a III tételei nem tudták hozni a három nyitódal szintjét, ez pedig inkább volt köszönhető a formula fáradásának, mint az ötlettelenségnek. Az „alteros” punk rock igaz semmit sem változott (ahogy a hangyányi poszt-hardcore is megmaradt a képletben), de a Dead Silence már érezhetően nyakon vágta a punkot, s elővette a klasszikus (alternatív) rock gitárriffek nagykönyvét, hogy a hangzás megmaradása mellett is megbontsák az addig Red Flag és Fallen Leaves stafétabotján álldogáló dalokat. Ez valamennyire sikeresen meg is frissítette a koncepciót (a vokál természetesen megmaradt a hagyományokon), egymás érik a jobbnál-jobb dalok: Viking Death March, Running Across The Tracks, Man Alive!, Cure For The Enemy, s még arra is volt türelmük a stúdióban, hogy néhány jó pillanatot átmentsenek a Suprise Suprise-ba is. A korong szerencsére nem lövi el már az elején az összes puskaporát, amely egyrészt örömteli a III repetitív megoldása után, másrészt az újrahallgathatóságát is növeli. Persze, mint minden Billy Talent anyagnál itt sem minden fenékig tejfel: az univerzumnak megvan az a törvénye, hogy ha egy lemezen bármilyen formában előkerül az alternatív rock, ott még akkor sem hagyható ki a balladás szenvelgés, ha Chad Kroegerék már 25 millió példányban eladták ugyanazt a banális tévedést. Természetesen lehet értékelni a lassabb tempót, a lágyabb melódiákat, de a remek ritmikai kezeléséről ismert bandánál, ahol mérnöki tervezőasztalnál raknak helyre minden melódiát és témát, ott az olyan dalok, mint a Stand Up and Run vagy a Swallowed Up By The Ocean kb. annyira hatásosak, mint Ronnie Radke és a börtönkerülés. Összességében egy nagyon kellemes meglepetés, őszi lemeznek a metrón/buszon/vonaton meg egészen kiváló lesz, így aki a napokban rakja össze a listáját a borongósabb napokra, az feltétlenül ne hagyja ki: nyárias köntösben is izzik a hulló falevelek között. 7/10