Azoknak, akik félnek túl sokáig élni - Hangman's Chair: Saddiction

A Hangman’s Chair miatt fognak továbbra is kábítózni a fiatalok.

Ez a bemutatkozás fogad, ha felmész a Hangman’s Chair Bandcamp-oldalára, és nyilván megfelelő humorérzék kell hozzá, hogy ne fordíts hátat nekik egyből, holott a francia zenekar munkásságában amúgy nem sok vicc rejlik. A banda 2005 óta ontja magából a mizantróp búvalbaszódást, zenéjük leginkább a depresszióval átitatott önpusztítás, a szerhasználat és a negatív emberi kapcsolatok, mint az elidegenedés, vagy a viszonzatlan szeretet/szerelem Bermuda-sokszögben fogant. Persze rájuk lehet sütni, hogy mindez egy hatásos marketing, de ezek az arcok nem azokon a párizsi környékeken nőttek fel és szocializálódtak, amiket az (amerikai) romantikus filmekben látunk - tudod, ott a friss croissant-illattal körbelengett kávézónál, a háttérben az Eiffel-toronnyal. Nem, ezek a csávók Párizs legputrisabb, leglezüllöttebb részeiről származnak, ahol nem egy haverjukat ragadta el a túladagolás, vagy épp egy megbomlott elme elszabadult pengéje. Ehhez képest a Népszínház utca entry level Mancs őrjárat.

A nem túl szívélyes körülményeknek „hála" a tagok eleinte - vagy még mindig - underground hardcore és metal zenekarokban fordultak/fordulnak meg (néhány közösben is, mint pl. az Arkangel vagy az Es la Guerilla). Ez vezetett többek közt ahhoz is, hogy húsz évvel ezelőtt úgy döntöttek, életre hívják a Hangman’st. 2006-ban már ki is hozták az első lemezüket, amin még egy jóval kiforratlanabb stoner/doom vonal dominált, a szövegek pedig leginkább a túlzott alkoholfogyasztással és annak főleg negatív hozományaival foglalkoztak. Megjegyzem, totál nem elrettentő módon: az I’m Proud to Destroy Myself azt hiszem magáért beszél, már akkor se voltak pózerek a formák, nagyon is tudták, hogy önként és dalolva masíroznak maguktól hat láb mélyre. Aztán ahogy teltek az évek, a hangzás is egy jóval Type O-sabb irányt vett, erősödött a neonszínű gótika, és a szövegekben is jóval érettebb és súlyosabb mindennapi problémák, mentális betegségekre utalások, életkimúlasztó szerek ütötték fel a fejűket.

Az a Hangman’s Chair, amit ma hallunk, leginkább a majdnem napra pontosan három évvel a mostani előtt megjelent A Loner anyagon öntött formát, és a jelen pillanatban kitárgyalt Saddictionön válik teljesen önazonossá. Az ok, amiért csak most - vagy éppen most - kell foglalkozni ezzel a zenekarral, az az, hogy ki tudja, még meddig lesznek velünk ezek a faszik, ha így folytatják a destruktív életvitelt, illetve hogy ennél jobb már aligha lehetne a zenekar hangzása és reménytelen világgyűlölete.

Már a kezdő To Know the Night tökéletesen megalapozza a hangulatot: robosztus dobolás érzékelteti veled, hogy az eső áztatta betondzsungel föléd emelkedik, rabja maradsz a városnak, és csak egy apró porszem vagy a gépezetben. Egy célirányos kiállást követően visszatér az első téma, Cédric Toufoti énekes is amúgy elég jól hozza a kiejtést, nincs tőle az az érzésem, ahogy a franciák általában viszolyognak az angol nyelvtől, mint sajtmentes borkóstolótól. Erős indítás, de érzed, hogy még közelében sem vagyunk a nyúlüreg legmélyének. A kettes trekk, a The Worst is Yet to Come (stílusos címadás, vastaps) egyike azon ritka alkalmaknak, amikor nagyobb hangsúlyt kap a gitár a lemez egészét leuraló dob+basszus-dominanciával szemben, még úgy is, hogy amúgy szét van pedálozva a jó öreg Chorusszal, amitől olyan kecsesen atmoszferikus és visszhangos a vibe, hogy néha már azt hittem, szintit hallunk, holott francokat.

Ezután érdekes fordulatot veszünk, ugyanis a soron következő In Disguise olyan, mintha a lemez elejére szánták volna, csak aztán elkeveredett. Sőt, bizonyos pontjain akár zárótétel is lehetne, szóval abszolút joker ebből a szempontból. Itt visszatér egy lassabb tempó, a kimért dobolás ütemére fodrozódik a pocsolya, amibe a könnyeid potyognak. Abszolút esszenciális HC-darab, ami igazából csak megágyaz a lemez tetőpontjának: ez a Kowloon Lights. Az hagyján, hogy amikor ez a dal előzetesen kijött, akkor már tudtam, hogy innen nagyon nehéz lesz elrontani a lemezt, de a dal egész mondandója (és klipje is) a modern civilizáció számomra egyik legizgalmasabb és egyben legembertelenebb jelenségét járja körbe, ez pedig már a címből kiderülhetett, hogy a Kowloon Walled City nevű városállam. Ha nem ismernéd a helyet, keress rá, olvass utána, ez egy majdnem száz évig fennálló városrésze volt Hongkongnak, ahol egy iszonyat sűrűn lakott területre szorult rengeteg ember, akiket lényegében az állam és a társadalom is magára hagyott, és ezáltal a terület egy drogoktól, gyilkosságoktól, prostitúciótól, szerencsejátéktól, vagy épp kutyahústól bűzlő, fallal körülvett, törvényen kívüli enklávévá vált.

Kowloon a kiszolgáltatottság és a reménytelenség szimbolikája, így nem csodálom, hogy a zenekar a talán legjobb dalát erre, az emberiség történetének egyik szégyenfoltjára építette: a tétel pont olyan mérgező és bódító, mint a kowlooni levegő.

Plusz imádom a címben feltűnő fénymetaforát is, hiszen Kowloon híres volt arról is, hogy olyan magasak voltak az épületei, és azok olyannyira egymásba voltak építve, hogy a szerencsétlenebb rétegek, akik a földhöz közelebb éltek, szinte soha nem tapasztalhatták meg a természetes fényt, ami odáig nem jutott le. Így maradt a mesterséges fényforrás - néha egy életen keresztül.

Talán egyvalamit hiányolok csak a Saddictionből, ami a 2 AM Thoughtshoz érve már egészen nyilvánvalóvá válik: ez a tempóval való játék. Mert tényleg eléggé magával ragadó az a melankolikus, szmogba csavart hangulat, ahogy lassan, illetve még lassabban vánszorgunk sikátorokban egy szúrt sebből való vérösvényt hagyva magunk után, mielőtt összeesünk egy szemeteskonténer tövében, de úgy érzem, a nagyvárosi letargiának lehetnének pattogósabb részei - főleg a megfelelő tudatmódosító szer hatására. Szerencsére ettől az aprócska fásultságtól még nem lesznek kevésbé élvezhetők a lemez dalai, sőt, a Canvas dallamvezetése és légköre olyan magasba emeli a szőrt a karon, mintha minimum egy forró éjszakát töltöttél volna 200 léggömbbel. A kegyelemdöfést végül az utolsó, Healed? című dal viszi be, ami felteszi a kérdést:

Meggyógyultál, vagy csak továbbra is tagadsz?

A hétperces, ismét jóval gitárcentrikusabb darab pedig nem szabadít vagy oldoz fel, inkább csak szembesít azzal, hogy az izoláció sokszor önkéntes és szabadon választott, nem pedig a körülmények szülik. Borzasztóan súlyos lezárása egy borzasztóan súlyos és tragikus lemeznek, ami újra és újra meghallgatva még több oldalát képes felfedni, és ezáltal elősegíteni - vagy épp nehezíteni - a gyógyulást.

A Hangman’s Chair iszonyatosan rétegzene, amit nem sokan lesznek képesek befogadni, pláne helyesen értelmezni, illetve azoknak nem is feltétlen ajánlanám, akik nincsenek épp egy jó helyen jelenleg az életükben. Ha viszont hajlandó vagy útra kelni a saját elméd legsötétebb bugyraiba, vagy csak simán elvonatkoztatni egy mű rád gyakorolt hatásától és helyén kezelni azt, akkor a Saddiction nemcsak 2025 egyik legjobb kiadványa lehet, de a párizsi doomsterek koronaékszere is. Egy ékszer, ami a mocsokban fogant, és úgy babonáz meg, hogy észre se veszed, és már függőjévé is váltál.