Asking Alexandria - From Death to Destiny

Sokak számára biztos nehezen feldolgozható az a gyűlöletáradat, ami napjaink egyik legvitatottabb bandáját, az Asking Alexandriát körülveszi. A savtúltengés fő oka, hogy a különböző keményzenei színtereken általában hangoztatott vélemény szerint a yorki ötösfogat felkapaszkodott senkiháziakból áll, akiknek egyetlen eredeti gondolatuk sincs, ehhez képest pedig irreálisan nagy a rajongótáboruk. Ennek az érvnek kitűnő muníciót szolgáltat eddig megjelent két nagylemezük, melyek valóban metalcore sablonok másodosztályú gyűjteményei, megspékelve halál ízléstelenül alkalmazott trance elemekkel. Az meg csak hab a tortán, hogy az énekes Danny Worsnopot jó páran Ronnie Radkéhoz mérhető tenyérbemászó féregként „tisztelik”, mióta a derék frontember átment Endrébe.

Képzeljünk el valakit, aki mindezidáig egy metalcore-t szűrő hangszigeteléssel ellátott szobában élt: az ő értetlensége abszolút megbocsátható, hiszen ha az Asking Alexandria munkásságát nézzük, azért nem egy akkora fostengert látunk, mint amit mondjuk az I See Stars végbele eddig kitermelt, és amit tényleg indokolt utálni. De még egy, a műfajjal frissen megismerkedett versenyző számára is nyilvánvaló lehet, hogy a zúzás/refrén sémára épülő számoknak jó ötletek és gondos dalírás híján iszonyú alacsony tud lenni a szavatossági ideje. A From Death to Destiny is csak egy-két ponton tudja igazán bevonni a hallgatót, ráadásul, ahogy a 2011-es korongnál, úgy most is körről körre csökken ezeknek a pillanatoknak a száma, ennek oka pedig a hangszeres szekció újfent minősíthetetlen teljesítménye. A The Word Alive-ból is jól ismert szintivonósok heveny használata sok mindent eltakar, de előbb-utóbb mindenkinek feltűnik, hogy gitározás gyakorlatilag nincs a lemezen, illetve van, csak ha annak nevezném, biztos vérig sértenék egy-két gitárost. Nem tudni, Ben Bruce és Cameron Liddell mit művelt az utóbbi két év során, valószínűleg a töküket vakarták vagy Adam Dutkiewicz-cel verték a blattot, de hogy nem a témáikon törték a fejüket, az biztos. Így aztán nem marad más, mint hogy Danny Worsnop vigye el a hátán a lemezt. És becsületére (no meg a hangmérnökére) legyen mondva, el is viszi: még sose énekelt ennyire változatosan és üvöltözött ennyire keveset.  Most lehetne mondani, hogy aki ilyen pocsék szövegeket ír, az feldughatja magának a hangbeli adottságait, de ezúttal a dallamok mögötti gondolatok sem olyan elborzasztóak, az élmény inkább felemás. Jórészt kidobálták ugyan a féktelen bulizásról szóló detoxikáló-aláfestőzenéket, helyettük a rock ’n' roll élet árnyoldalait boncolgatja, vagy éppen pozitív energiával bombáz (Run Free) a magát már-már a metalcore kortárs költőjének kikiáltó énekes, de az, amikor elkezd rinyálni (The Road), majdnem olyan rossz, mint amikor korábban önfeledt italozásra csábított.

Ami miatt viszont tényleg megérdemlik a srácok a közepesnél jobb osztályzatot, az reális jövőkép megjelenése, amiről eddig senki nem gondolhatta komolyan, hogy rendelkezik ilyennel a zenekar. A folytatást a stadionrock elemek további kidomborítása jelentheti, hogy az ótvar hangszeres szekciónak se kelljen kidolgoznia a belét, miközben teret engedhetnek a szárnyaló énektémáknak. A húzónóták (a klippes The Death Of Me, Moving On, White Line Fever) ugyanis Worsnop vokáljától úgy emelkednek ki a többi közül, mint az Everest a jetiszarból. És ki tudja: némi vérfrissítés (értsd: legalább a fél tagság lecserélése) és pár év eltelte után talán egy igazán jó koronggal is megörvendeztetik a jobb sorsa érdemes közönséget a Sumerian fekete bárányai. 5,5/10