A poszt-hardcore atyák 2015-ben is megigéznek - a Boysetsfire még mindig a politikai és társdalami retorika egyik bajnoka
A delaware-i Boysetsfire az egyik legidősebb nagyágyú a poszt-hardcore iparban; stilisztikailag hullámvasúton közlekedő diszkográfiájuk az emocore-tól érkezett meg 2015-re a rockzenei kiállásokkal kokettáló poszt-hardcore-ig, s noha ezeknek a jelei már bőven ott lógtak a feleslegesen túlnyújtott The Misery Index-en és a While A Nation Sleeps... dalain is, de ha valaki meghallgatja a Self-Titled dalait erős kontrasztot fog érezni. A Boysetsfire mintha egy zenei tudathasadás lenne, mert szembekerülnek egymással a hardcore punk és a rockdalok, és olyan érzetet kelt, hogy a zenekar már lépne tovább, de a poszt-hardcore gyökerek túl erősek ahhoz, hogy azt olyan könnyen el tudnák hagyni.
Azért a Self-Titled cím is érdekes, két okból írnak bandák ilyen című albumot: #1, a zenekar ezzel jelzi azt a hangzást (mondanivalót, dalok összességét), amellyel igazán megtalálta az azonosságát, teljesen magának érzi, és teljesen a nevét is adja ahhoz a zenei összképhez; #2, a zenekar ezzel egy teljesen új "kezdetet" jelez a zenekar életében, amely lehet az addigi hangzás teljes elhagyása, műfaji sasszé vagy egy olyan progresszió kimutatása, amely választópont az adott bandánál. Nos, a Boysetsfire igazán egyikbe sem tartozik bele teljes mellszélességgel, de mindegyikből csipeget, hiszen egy erejére ébredő zenekar sokoldalúságának a bemutatására volt hivatott ez a korong, ezzel lesz a Self-Titled egy érdekes, kettőzöttség érzetét keltő album, amelyben ambivalensen szembefordulnak egymással a fiúk eddigi legdallamosabb (!) rockdalai a lemez leginkább második felében érkező hardcore punk döngöléssel, de lássuk csak igazán, hogy miről is van szó, mi is ez az érdekes "a szépség és a szörnyeteg" érzet a lemezen. A korong jobban nem is kezdhetne, a "Savage Blood" az a dal, amely nem éppen felületes leltárt ad abból, hogy mire számíthat a hallgató: poszt-hardcore és hardcore punk - ritmikailag gazdagon tördelt - rifftenger, himnikus kórusok és fülbemászó rockzenei idill (bizony, azok a tipikus Gray-i jegyek tündökölnek, főleg a dallamos tiszták tekintetében), és szinte vibrál a dal, érezni, hogy ízig-vérig Boysetsfire-lemezt tettünk a lejátszóba. Az olyan dalok pedig, mint a remek "Cutting Room Floor", a punk rockos "Heaven Knows", "Fall from Grace" vagy a klipes "One Match" módszeres és következetes folytatást és további tolódást mutatnak a zenekar "rádióbarát" oldalán, utóbbi egy olyan felütés a lemez elején, amely jelzi, hogy a fiúk nem csak hardcore punk bólogatni akarnak ("Don't Panic", "The Filth is Rising", "Coward" stb.), hanem leolvasztani a füled is.
Igen, az "Ordinary Lives" pl. az eddigi legnyálasabb Boysetsfire dal, teljesen felesleges egyperces intrójával kézen fogva sétál be a "Torches to Paradise" oldalán az album azon számai közé, amelyekre azért kapod fel a fejed, mert nem csak, hogy "popos" tételekről van szó, kicsit létidegennek is érzed őket egy Boysetsfire-albumon, nem dominál bennük az erő, nem érzékeled bennük a mocskot, és túlságosan olyan pozitív energiát közvetítenek, amelyek leginkább az olyan rockbandák jegyei, mint egy Breaking Benjamin vagy egy millenniumi Thousand Foot Krutch. Ezek azok a - szerencsére epizódszerepű - részek az albumon, amelyek a kritikában elrejtett "szépséget" hordozzák, de szerencsére Gray-ék még mindig tudnak piszkosan erőteljes, döngölő, mocskos hardcore dalokat is írni: a "The Filth is Rising" vagy a "Dig Your Grave" pl. simán visszaránt az After the Eulogy-korszakba, elhozva a zenekarban rejlő "szörnyeteget" is. A lemez utolsó fele "klasszikus" Boysetsfire, szinte retrospektív erővel ható dalokat kapunk. Erőszakos, vérfagyasztó üvöltések és a hardcore punk riffek magasiskolája, a "Bled Dry" pl. az év egyik legjobb hardcore dala, a "Breathe In, Bleed Out" pedig a Gray-ék eddigi "legepikusabb" kísérlete arra, hogy hogyan is ötvözzék a hardcore gyökereiket, az "újsulis" Boysetsfire himnikus alternatív rockjával, amely hemzseg azon kimagasló kórusoktól, amelyekkel szanaszét tördelik a hardcore témákat.
A lemezt meghallgatva három hozzáfűzni valónk van. Az első az, hogy a Self-Titled egy nagyon jó lemez, de nem érezni benne, hogy olyan kimagasló lenne, mint a While A Nation Sleeps... - ezt leginkább az idő fogja eldönteni, mert lehet, hogy a WANS... oldalán ott volt a visszatérés okozta plusz inger, hogy a fiúk megfeleltek az elvárásoknak. A második dolog pedig, hogy nagyon kettős játszmát játszottak a fiúk, a dalok közti hangulatbeli és zenei szembenállás fenntartja a figyelmet, de nem lesz tőle a Self-Titled egy magabiztosan egységes lemez, egy érdekes hullámvasút, sokszor dalról-dalra. A harmadik ehhez kapcsolódó: a struktúra nagyon tördelt, szinte direkt jönnek egymással teljesen ellentétes dalok (lásd pl. "Don't Panic"-"Ordinary Lives", "Torches to Paradise"-"Cowards" stb.), ráadásul a "Bled Dry" helyett a "Breathe In, Bleed Out" sokkal jobb lezárás lett volna, már csak a rendeltetése és koncepciója miatt is. De ezek leginkább csak szőrszálhasogatások, egy dolgot mondunk: egy körre mindig kötelező az új Boysetsfire. 8/10
Ajánlott dalok. Cutting Room Floor, The Filth is Rising, One Match Hallgasd meg a lemezt Spotify-on: KATT
