“Zoliszaurusz Rex lecsapott” – interjú a Darkest Hourrel

Februárban nem csak az a megtiszteltetés ért bennünket, hogy a Darkest Hour budapesti koncertjén hallhattunk elsőként egy új dalt a február 22-én megjelenő The Human Romance-ről, hanem az is, hogy a stábunk (Krisztián és Dávid) interjút készíthetett az elmúlt tizenöt év legfontosabb eseményeiről és úgy általában a zenekar magyar kötődéséseiről. Így nem csupán azt kívántuk felölelni, ami már megtörtént, hanem azt is, hogy a zenekar énekese, John Henry, valamint dobosa, Ryan Parrish hogyan ítélik meg az új nagylemezt: ezt pedig, ahogy magát az interjút sem, a zenekar többi tagja sem hagyhatta szó, pontosabban hang nélkül. Jó szórakozást!

Sziasztok! Eddig hogy halad a turné, milyen tapasztalataitok vannak? A közönség is máshogy viszonyul ahhoz, hogy ezzel ünneplitek a 15 éves fennállásotokat?

John Henry: Soha nem voltunk jobban! Tényleg elképesztő ez az egész, és hogy estéről estére jobb a hangulat.

Ryan Parrish: Egyedül az utazás az, ami ismételten fáraszt bennünket egy kicsit, de hát ez is benne van abban, hogy este színpadra állhassunk, és elfelejtsünk minden kellemetlenséget. Tudod, amikor következő nap felébredünk, úgyis túltesszük magunkat ezen, és teljesen felesleges azon morfondírozni, hogy mennyit tudtunk pihenni, vagy hogy lett volna jobb.

Akkor mondhatjuk azt, hogy lényegében a színpadon töltött idő által töltődtök fel igazán?

John: Mindenképp, főleg úgy, hogy egyes helyeket előre várunk, és örömmel is készülünk rá. Ilyen számunkra Budapest is, hiszen már gyakorlatilag hazajárunk hozzátok, és épp ezért tudjuk, hogy minden magyar koncertünk különleges a közönség szeretetéből adódóan. Ez elegendő erőt és önbizalmat ad ahhoz, hogy este a színpadon beleadjunk anyait-apait a dalainkba. Főleg, ha Zolit – Jakab Zoliról van szó – megint láthatnánk a dínós jelmezében ugrálni.

Az eddigi budapesti koncertjeitekről mik számotokra a legkülönlegesebb élmények?

Ryan: Elsőként azt kell elmondani, bár lehet, hogy ezt másoktól is halljátok, de Budapest tényleg egy gyönyörű város. Tudod, a nagyanyám teafilterek csomagolásait gyűjti, ezért nekem a turnékon van egy olyan különleges feladatom is, hogy minden egyes országból hozzak neki egy-egy kis emléket az ottani saját teákról. Az ő kedvenceit – amiket egyszer a budai várból, egyszer egy kisebb kávézóból szereztem – a budapesti darabok jelentik, így most is fel lettem készítve arra, hogy mindenképp hozzak egy új darabot a gyűjteménybe.

John: Azért is szeretünk titeket, mert az első itteni turnénkat egy magyar bandával, a Dawncore-ral hozhattuk tető alá, épp a túlsó sarokban ül az énekesük is – Soós Balázsra mutat –, és az együtt töltött idő alatt annyira megszerettük nemcsak őket, hanem úgy általában a vendégszereteteket és a segítőkészségeteket, hogy az megpecsételt mindent. Ezt csak tetézték, hogy nagyon jól sültek el a közös bulik, és ez akkoriban is hihetetlen erőt adott nekünk. A Dawncore akkoriban egyedülálló volt, hiszen olyan agresszíven álltak színpadra és olyan erős dalokat írtak, amivel még nem nagyon találkozhattunk volna máshol. Balázs nagyon karakteres frontember volt, már a tekintetével is mozgatta a közönséget. Intenzív és energikus bulik voltak.

Ryan: Másrészt vagy harminc napig láthattuk őket minden este fellépni, így még jobban átjött az, amit képviselnek. Főként a pesti bulin, mert hazai pályán zenekart ekkora ovációval fogadva itt akkoriban még nem láttunk. Aztán a Newbornnal fellépni külön megtiszteltetés volt, számomra a mai napig meghatározó élmény volt őket először színpadon látni, és a felvételeiket is gyakran hallgatom. Ugyanígy a Bridge To Solace is közel került a szívünkhöz, főként a koncertek utáni partik miatt.

John: Annyit ehhez azért hozzá kell fűzni, hogy nálunk van egy bevett rituálé azoknak, akik újak a zenekar háztájéka körül, vagy egyenese új tagról van szó – őket mi rendre szeretjük nagyon, nagyon megijeszteni. Ezt a magyar barátainkkal általában egy kiadós verekedéssel szoktuk összehozni (nevet).

Ryan: Az ilyen seggszétrúgások pedig azért mégis megpecsételték azt, hogy mindig mosolyogva gondoljunk Budapestre, és az itteni barátainkra.

És Amerikában is voltak hasonló emlékeitek, amikor egy-egy város vagy klub ennyire a szívetekhez nőtt?

John: Persze, vannak, de a kettőt nem lehet egymással szembeállítani úgy, hogy itt vagy ott szeretünk-e jobban játszani. Szar helyek mindkét kontinensen éppúgy vannak, mint hatalmas bulik, például a washingtoni stagedivingoknak nem igazán láttam párját még máshol. Igazából a különbség csupán annyi, hogy itt Európában talán jobban megbecsülve érezzük magunkat, és az emberek talán jobban is várnak bennünket, mint otthon.

Ha már szóba kerültek a kellemetlen élmények, mi volt az eddigi legrosszabb bulitok?

Ryan: Az első amerikai turnénkon volt egy olyan oregoni állomásunk, ahová egyetlen vendég jött le. Szétzúztuk, tönkretettük a srácot.

John: Tényleg új játszottunk neki, mint bármikor máshol, még a moshba is beszálltunk. Már ha ezt lehet így moshnak nevezni. Ilyenkor az első bulink is eszembe jut, ami 1995. szeptember 23-án volt, ahol igen szerencsések lehettünk, hiszen ott két helyi bandának nyitottunk, és több mint kétszáz ember nézett meg bennünket. Ez persze nem volt kellemetlen élmény, inkább csak a koncert előtti gyomorgörcs és izgulás az, amit soha nem fogok elfelejteni. Ott a Jarheaddel léptünk fel.

Ryan: Hé, az a második bulink volt!

John: Dehogy, emlékezz vissza a flyerre, úgy voltunk kiírva az alján, hogy Darkest Hour és „+ 1 more”, ők voltak a Jarhead, csak nem lettek bejelentve a koncert előtt! Mike (Schleibaumhoz szól, aki épp Zoliékkal beszélget), mi volt az első koncertünk?

Mike: ’95-ben léptünk fel a Jarheaddel és két másik bandával.

John: Ugye, hogy igazam volt.

Mi volt a legdurvább színpadi balesetetek?

John: Nálunk nem olyan problémák voltak, hogy összeütköznénk, esetleg tönkrevágnánk valamilyen berendezést, hanem inkább a biológia volt erősebb, és néha csurrant-cseppent valami olyan, aminek nem kellett volna, alkalomadtán pedig barnább volt a helyzet, mint ahogy arra számítottunk. Tudod hogy van ez, pukkantasz egyet a színpadon, miközben teli torokkal énekelsz, aztán hirtelen azon kapod magad, hogy egy kicsit folyékony. Megesik jobb családoknál is. (nevet)

A jelenlegi turnétok az elmúlt tizenöt évnek emel emléket. Ha valamin változtathatnátok, mi lenne az?

Ryan: Én személy szerint semmin, mivel minden meghozott döntésünk – legyen az jó vagy rossz – eredményezte azt, hogy most itt lehetünk, és ezt az interjút adhatjuk nektek. Amin talán össznépileg kiegyeznénk, az a Victory-val való szerződésünk, mert még egyszer nem kötnénk meg újra lemezmennyiségre. Mi nem szarjuk az albumokat, zenélni szeretnénk, és nem legyártani őket ipari szinten.

John: Az első öt évünk gyakorlatilag még olyan érzés volt, mintha egy gimis banda lennénk, hiszen ez a kissé tapasztalatlan, de mindenképp bizonyítani vágyó alaphangulat jellemezte minden próbánkat és koncertünket. Akkoriban ezt úgy éltük meg, mint egy vissza nem térő lehetőséget, ami részint igaz is volt, de a végére sajnos nem úgy sült el, ahogy szerettük volna.

Nemrég írtunk egy listát, ahol a Hidden Hands Of A Sadist Nationt az utóbbi tíz év harmadik leghatásosabb metalcore albumaként jelöltük meg. Ti hogy érzitek, mennyiben vagytok hatással a színtérre, és milyen érzés egyes dallamokat vagy témákat másoknál viszonthallani?

Ryan: Anyukám úgy szokta mondani, hogy – közösen kántálva Johnnal – a másolás az elismerés legmagasabb foka. Szerintem mindannyian pozitív tényként éljük meg, ha egyes zenekarok a mi lemezeink hatására jönnek létre, vagy írnak olyan dalokat, amiket a mi eddigi munkásságunk ihletett meg. Én egyáltalán nem haragszom rájuk, nem is vetem meg őket, meg hát miért is tenném, hiszen tényleg megtisztelő.

Közben a háttérben Zoliék Mike-kal szarvasbőgést imitálnak, ami megszakítja a beszélgetést.

John: Ó, igen, a magyar párzási hívószó. Mike, te jössz!

Mike Carrigan is bőg egy hatalmasat a gitárjának húrozása közben.

John: Nincs mit tenni, errefelé így jelzik az emberek a szexuális igényeiket. Nyilván ti is így szoktátok.

És akkor mi a véleményetek Chewbaccáról?

John: Várj, Mike ilyet is tud csinálni! Most Schleibaumra mutat, aki Chewbit imitál teljes erőbedobással. Mindenki visít a röhögéstől az egyébként is zajos backstage-ben, ahol nagy a sürgés-forgás.

Amerikában nemrég a Periphery oldalán turnéztatok. Nektek mi a véleményetek erről az új hullámról, amikor a zene technikája maga alá rendel minden más összetevőt? És úgy általában mit gondoltok napjaink metaljáról?

John: Én nagyon élvezem azt, hogy ennyi friss és bizonyítani vágyó zenekar működik, mert sokukban ugyanazt a lelkesedést látom, mint amivel mi is belevetettük magunkat ebbe az egészbe. Szerencsére többükkel már fel is léphettünk, vagy akár turnézhattunk is, így emberileg is volt alkalmunk belelátni abba, hogy hogyan viszik a zenekart, és épp ezért jelenthetem ki, hogy örülök annak, hogy aktívan működik egy friss zenekarokból álló újabb hullám, akik a közeljövőben még sok izgalommal szolgálhatnak a színtér számára.

Ryan: Örülök annak, hogy egy zene technikai faktora már nem rettenti el a hallgatóságot annyira, mint mondjuk öt vagy hat éve, hanem mintegy populárissá vált ez, talán divatossá is, de annyi bizonyos, hogy így talán jobb irányba formálódik a közízlés, valamint a produkciók megbecsülése. Nem azt mondom, hogy ami nem technikás, az élből szar, mert nem ez a releváns mérce: csak arra gondolok, hogy ha egy fülpár jobban megszokja ezt a telítettséget, akkor nyitottabbá válhat más hangzásokkal szemben is. Én egyébként nem hallgatom ezt a djent-vonalat, de mindenképp elismerem őket, már csak azért is, mert nagyon rövid idő alatt ennyire egységes közeget tudtak kialakítani maguknak. Nem egyformaságban, hanem azonos színvonalban.

Ha már a színvonal szóba került, szerintetek van egyetlen olyan Darkest Hour dal, ami minden tekintetben jellemez benneteket, akár az eddigi felvételeitekről, akár az új lemezről?

Ryan: Nyilván nagyon sok zenekar mondja, és ezért elcsépeltté vált, de a hamarosan megjelenő lemezünk tényleg az eddigi legjobb munkánk. Még sosem tudtunk ennyire összhangban dolgozni, és ez a légkör kellőképp eredményes is volt ahhoz, hogy nemcsak nyugodtan, hanem kreatívan is tudjuk formálni a dalainkat. Lehet, hogy egyesekben majd megváltozik a rólunk kialakult kép, mert ennyire epikus formákban ilyen hosszúságban még talán nem gondolkodtunk, de ezek is mi vagyunk, és ehhez hozzátett a jelenlegi turnéra való készülődés is.

És ha hasonlítani kéne, melyik Darkest Hour lemezhez lehetne leginkább mérni?

Ryan: Szerintem nem albumhoz, hanem hozzánk lehet mérni, mert a hangzásunk alapvonásai megtalálhatók benne, főként az Undoing Ruin és a Deliver Us dallamai és tempói azok, amiket fel tudnék hozni példának, de tényleg inspirált bennünket sok más is, ezért nagyobb hangvételű témákkal is megpróbálkoztunk.

Amennyiben egyetlen mondattal kéne körülírnotok minden eddigi nagylemezeteket, hogyan jellemeznétek azokat?

Ryan: Ha minden lemezt egy mondattal kéne, azt mondanám: dallamos death metal (nevet). És ha az albumokra gondolunk, akkor így jellemezném őket:

A The Mark of the Judas összefoglalta minden bizonyítási vágyunkat, és nemcsak azt kívánta jelezni, hogy mi is itt vagyunk, hanem azt, hogy így is lehet viszonyulni a death metalhoz. A So Sedated, So Secure mindezeket kívánta egy más megvilágításból értelmezni, ezért a már meglévő tapasztalatainkat új, még nyersebb perspektívában próbáltuk visszavezetni a dalainkban. A Hidden Hands Of A Sadist Nationben minden akkori haragunk és fájdalmunk egyesül, hiszen nagyon nehéz időszak volt az a banda számára: nemcsak emberi, hanem politikai szempontból is, így egy dühös, mocskos albumban adtunk ki magunkból mindent – ebben a svéd rögzítési közeg is nagy szerepet játszott. Az Undoing Ruin dalaiban nagyobb hangsúlyt kívántunk fektetni a dallamokra, úgy, hogy megőrizhessük az agresszív oldalunkat. A Deliver Us formájában egy progresszív viszonyt kívántunk bemutatni, amivel a metalt ilyen megközelítésből sajátítanánk ki: azt, hogy így is tudunk játszani, és hogy van egy olyan oldalunk, amit eddig talán nem mutattunk ki ilyen formában. A The Eternal Return a Hidden Handshez hasonlóan egy rázós időszak volt számunkra, igazából minden ott hallható dalt egyedül a düh vezérelt, amit lényegében a Victory húzásaival szembeni ellenérzésünk pumpált. A The Human Romance-szel pedig egy új időszámítás veszi kezdetét a zenekaron belül: megtaláltuk, amit eddig kerestünk, és hogy ezt hogyan tudjuk kifejezni magunkból, és végre egy olyan hangzást tudtunk létrehozni, amiben nemcsak az eddigiek egyesülnek, hanem egy teljesen más ízt tudtunk adni a meglévő témáknak, és talán az eddigi lemezeknek is.

John: Ez kibaszott jó volt, miért nem mész inkább újságírónak (nevet)?

Elmesélnétek a The Human Romance borítóválasztásának teljes történetét?

John: Éppen a Google-ben kerestem inspirációt arra nézve, hogy vajon mi lehetne ideális borító az anyaghoz, és akkor hirtelen kidobta ezt a képet a tonnányi megtekintett fotót és bugyuta hívószót követően. Tudjátok, ez egy feltárt sírhely, és úgy gondoltam, hogy ez minden szempontból jellemez bennünket, embereket, valamint a dalaink érzelmi kötelékeit. Eleinte megbeszéltem a srácokkal is, és hozzátettem, hogy van annyira személyes ez a fotó, mint amennyire általában a dalainkhoz is illik, így igen hamar megállapodásra jutottunk. A kiadón keresztül felvettük a kapcsolatot a fotóssal, aki franciaként Olaszországban készítette a képet, majd jogi úton megszereztük a lehetőséget arra, hogy felhasználhassuk a fotót egy kisebb ráncfelvarrást követően az album borítójaként.

Ryan, 2003-ban olvastam veled egy interjút, amiben úgy nyilatkozol, hogy punk vagy. Ez mennyiben igaz rád, és most hogy viszonyulsz ehhez a szubkultúrához?

Ryan: Punk vagyok? Felőlem lehetek, nekem édesmindegy (nevet). Nem tudom, hogy valaha mondtam-e ilyet. Persze a punkkal való kapcsolatom megpecséltelte a zenei fejlődésemet, és úgy általában a személyiségem formálódását, de nem emlékszem arra, hogy én valaha is hangoztattam volna olyat, hogy punk lennék. Szerintem ezt nem mondani és hirdetni kell, hanem benne élni. Ilyen szempontból punk vagyok, legalábbis mondhatjuk.

És ha már ilyen témánál járunk, hogy emlékszel vissza a City Of Caterpillarban eltöltött éveidre?

Ryan: Megcsináltuk. Tényleg így, mert amit a bandától vártunk, azt meg is tudtuk valósítani. Azt szerettük volna, hogy egy agresszív hangzást alkothassunk meg, de nem úgy, hogy már kijárt ösvényeken, mondjuk a hardcore-on indulnánk el, hanem megpróbáltunk kitágítani egyes határokat. Nagyon sok tapasztalatot és fejlődést köszönhetek a bandának, ez kétségtelen, és amit elterveztünk akár a hosszú, ám tartalmas játékidők, akár a különféle hatások beépítésének szempontjából, azok mind meg is valósultak, de ennél többet nem tudtunk kihozni a zenekarból, és így, hogy nem láttunk magunk előtt további utat, nem is éreztük szükségét a folytatásnak.

Egyébként a Darkest Hour nélküli életetek mivel telne, ha nem létezne a banda?

John: Fene tudja, beszállnék a Dawncore-ba. Egyébként tanulnék, amennyit lehet, és aztán mindenképp megpróbálnék rendes munkát is szerezni, de erről lövésem sincs. Biztos lennének gyerekeim is, meg hasonló dolgok. Aztán hajléktalan is lehetnék. Nem tudom.

A családi hátteretekről mit szabad megtudnunk?

Ryan: A zenekar többsége még nem alapított családot, persze vannak barátnőink, sőt, Mike-nak (Carrigan) szinte minden országban van egy barátnője, meg már csinált is nekik vagy tizenöt gyereket, hogy aztán mindet bejelölgethesse a Facebookon. Kilencről tud teljes bizonyossággal, a maradék hatnál még nincs eldöntve. Ha szőrösek lesznek, úgyis lelepleződnek. Majd annyival ki kell bővíteni a csoportos sms-küldését, tudod, amiben mindenki megkapja, hogy „mi újság” meg „egyébként szeretlek titeket, csókol apátok”, vagy valami hasonlót.

Mike: Ide nekem egy pinát, azonnal!

John: A magyar lányok nagyon szépek. Ezt úgy is megállapíthatom, hogy barátnőm van.

Ryan: Az én gyengéim is a kelet-európai, valamint a skandináv lányok.

John: Egyébként a szüleink azért némiképp távolságot tartanak a zenekarral kapcsolatban. Persze tudják, hogy ez nekünk fontos, és ha vannak sikereink, velünk örülnek, ha valami nem jön össze, az rajtuk is meglátszik, de igazából nem tudják nagyon kezelni a dolgot. Ryan is már vagy tizenegy éves kora óta benne van a death metalban, szóval a zajt ott már megszokták, de én is hallgatom a mai napig, hogy miért lennék énekes, ha nem is igazán énekelek.

Ryan: Pár bulinkra le is jöttek, tudod, egyből széket kerestek maguknak, mintha hangversenyen lennének, aztán az első daltól már nem is nagyon néztek a színpadra, mert nekik fájt, hogy megy a mosh és a stagediving. Apám csak annyit fűzött hozzá, hogy egész jó volt, amíg be nem jött az ének (nevet).

Az egykori gitárosotokkal, Kris Norrisszal milyen a kapcsolatotok?

Ryan: Nincs semmi probléma, gyakran beszélünk így is, a barátságunk megmaradt. A személyes véleményem azonban az, hogy mind tudjuk, Kris mire képes, hogy milyen zenész, hogy milyen kreatív ötletei vannak, de azt is, hogy mit szeretne csinálni, és az nem a Darkest Hour, legalábbis nem olyan formában, ahogy azt mi vinnénk a hátunkon. Úgy érzem, azóta már ő is rádöbbent arra, hogy hibázott, legalábbis a hangvételéből gyakran ezt hallom ki, és talán bánja is, de így jobb neki is és nekünk is. Az együtt eltöltött idő nyilván mindannyiunk számára nagyon tartalmas és emlékezetes volt, de menet közben is várható volt egyes jelekből, hogy ez nem feltétlenül fog a végtelenségig elhúzódni, és hát nem is húzódott el. Zeneileg nem, emberileg tényleg nincs problémánk. Meghallgattuk a szólóalbumát is, és voltak részei, amik tetszettek, de talán számotokra is érezhető volt, ha hallottátok, hogy mik azok a sarkallatos pontok, amik egy Darkest Hourben nem kaptak volna teret.

Arról biztos értesültetek, hogy Mike vendégként felbukkan a The Southern Oracle egyik dalában: ti hallottátok már a szólót, és ha igen, mi a véleményetek róla, vagy egyáltalán a dalról?

John: Zoli mesélt róla és örülünk is neki, bár a dalt nem hallottuk, ahogy a szólót sem, de biztos olyasmi lesz, hogy víííí-vííííííí-plaplaplaplabrííííí-tiütiütiütiütiü-vóóóóóó, vagy hasonló. Náunáunáunáuvááááá-váááááááá. Vóóóóóóóó-vőőőőőőőő. Ezt azért eléggé csípjük. Meg aztán a daltól is függ, hogy melyik elem hogy jelenik meg bennük. És hogy mennyire lesz zajos vagy letisztult. Biztos jó lesz, kétség sem férhet hozzá.

Ahogy már korábban is említettétek, mesélnétek egy kicsit a Jakab Zolival való kapcsolatotokról?

John: Az első turnénk alkalmával ismertük meg itt Pesten, és hát le sem tudtuk vakarni. Aztán egyre többet beszélgettünk vele a koncert előtt, a végén pedig dinoszaurusszá változtattuk. Így stagedivingolta végig a bulit.

Ryan: Zolinak volt egy dínójelmeze, amivel mindannyiunkat felszedett. Az ugrási technikája is annyira egyedi volt, hogy dino dive-nak neveztük el, mert hát ezt mindentől el kell különíteni. Zoliszaurusz Rex lecsapott. Többet erről a saját érdekében nem mesélnénk. A kosztümökkel való kapcsolatunk azóta is meg-megjelenik körülöttünk, például a tavalyi amerikai turnénkon volt egy srác, aki hotdognak öltözött. Felmászott a színpadra, és a Sadist Nation végét velünk énekelte. Még sosem láttam dühös hotdogot. Aranyos volt, de ha Zoliszaurusszal állt volna egy ringben, nem bírta volna sokáig. Egyébként a YouTube-on is megtalálod a felvételt, ha minden igaz. Nem a legjobb, de a lényeg átjön.

Ma este nálunk mutatjátok be egy új dalotokat, ami Your Everyday Disaster címre hallgat. Miért mi érdemeltük ki ezt a megtiszteltetést?

John: Mivel egy ünnepi turnéról van szó, ezért a hozzánk legközelebb álló városoknak és közönségeknek szeretnénk olyan különlegességekkel előrukkolni, amivel kifejezhetjük nekik a hálánkat az eddigi támogatásért és szeretetért. És köszönhetően annak, hogy az új lemezt eddigre nem tudtuk kihozni, ezért megbeszéltük, hogy Budapesten fogunk bemutatni egy új dalt, hogy legalább ezzel is érzékeltethessük, hogy mennyire fontos nekünk az itteni színtér. Az Azfeszten is azért volt jó legutóbb, hogy Zolival adhattuk elő a Sadist Nationt, mert az is különleges volt számunkra. Aztán hogy most feljön-e hozzánk egy mikrofonnal, rajta múlik, meg hogy tudja-e a szöveget. De ő olyan szégyellős.

Ryan: Épp ezért szeretjük.

És milyen érzés számotokra az, ha felmentek az eBayre, és akár a megjelenést követően, akár egy régebbi darabra nézve is csillagászati összegen megy el egy-egy kiadványotok, sőt, egyesek direkt erre utaznak a megvásárlás során?

Ryan: Elég fura, és valójában soha nem is fogom érteni, de hát nincs mit tenni, ilyen irányban halad a világ. Megveszik, aztán eladják.

A legutóbbi nagylemezhez egyébként miért nem csináltatok videoklipet?

John: Tervbe volt véve, és el is kezdtük, de nem sikerült olyanra, hogy érdemesnek tartottuk volna a megjelenésre, így inkább eltettük talonba, és valószínűleg nem is fogjuk elővenni. Az új lemeznél nincs ilyen probléma, mert a megjelenés előtt még mindenképp kihoznánk egy klipet a Savor The Killhez, aminek a sztorija is eléggé felépített. A Headbangers Ballban lesz a premierje, ha minden igaz.

httpvh://www.youtube.com/watch?v=naQCF2iWPt0&feature=player_embedded

 

Már gyerekként is csak a zenéről szólt az életetek, vagy voltak más hobbijaitok is?

Ryan: Nem nagyon volt más elfoglaltságom, igazából annak köszönhetően, hogy igen korán ismerkedtem meg a szubkultúrával, gyakorlatilag más nem is nagyon kötött le, csak a zene.

John: Én is talán 13 évesen vettem meg az első basszusgitáromat. Volt is egy bandám a haverokkal, Anthrax-dalokat dolgoztunk fel többnyire. Nem is gondolkoztunk semmin, csak csináltuk. Nem voltak különösebb vágyaink, hogy tűzoltók vagy ilyesmik lennénk, vagy egyáltalán hogy egyszer mi is felnövünk. Zenélni akartunk.

Eddig sokat beszéltünk az eddigi tizenöt évről, de mi újság a következő tizenöttel? Hogy képzelitek el?

John: Ezt lehetetlen elképzelni. Ilyenkor persze mondhatnánk a szokásos bullshitet, hogy majd biztos lesz családunk, meg majd biztos gyerekeket fogunk nevelni, meg hasonlók, de hát annyira nem látunk el addig, hogy erről lehetetlenség képzelődni. Azt sem tudom, jövőre mit fogok csinálni (mosolyogva). Csak sodródni szeretnék.

Most játsszunk olyat, hogy mondunk egy szót, és ami először eszetekbe jut róla, azt válaszoljátok!

Budapest: Bebaszás (John)!
Meshuggah: Fura (Ryan).
Dawncore: Zseniális (John).
Segglyuk: Segglyuk (Ryan, nevetve).
The Human Romance: A legjobb lemezünk (John).
Animals As Leaders: I-S-T-E-N (Ryan).
Martha a Bleeding Through-ból: Nem teheted (John, nevetve)! Nem fog megtörténni.

Mike közben beleszól: Most, azonnal, ide vele! AKAROM! Érzékeny pontra tapinthattunk.

Mr. Bean: nevetséges (Ryan).
Protest The Hero: őrültek (John).
Grindcore: gyors (Ryan, ismét nevetve).

Köszönjük az interjút!

John: Mi köszönjük, és találkozunk a koncerten!

Az interjú fotóit innen kölcsönöztük, hamarosan pedig kritikát is olvashattok a The Human Romance-ről.