„Visszatekintve teljesen befejezettnek tűnik az egész” – Textures-búcsúinterjú

A prog, a djent, és egyéb hasonló technikás és agyas metálstílusok rajongóinak aligha kell már bemutatni a Kölnben székelő Euroblast fesztivált, ami gyakorlatilag ezen műfajok Mekkájává vált az utóbbi években. Az idén októberben megrendezett 13. felvonásnak olyan fellépők voltak a húzónevei, mint a Devin Townsend Project, a Textures, a Twelve Foot Ninja vagy a Car Bomb. A fesztiválon mi is ott voltunk, és utóbbi három zenekarral egy-egy interjút is készítettünk – ezek közül jön most a második, amiben Hollandia legsikeresebb progmetál-bandájával, az idei év végén feloszló Textures-szel beszélgettünk egy utolsót. A banda történetének utolsó fesztiválfellépése előtt Stef Broks dobos mesélt nekünk a banda dalszerzési módszereiről, a tavalyi Phenotype album most már soha el nem készülő folytatásáról, a feloszlás prózai okairól, és arról, hogy hogyan lett a Textures az egyik legnépszerűbb európai zenekar Indiában.

Régóta hatalmas Textures-rajongó vagyok, így számomra nagyon-nagyon szomorú hírként jött a feloszlásotok. Hogy érzed most magad az utolsó turné elején?

A visszaszámlálás még nem kezdődött el, de már közeleg, már közeleg. Ezt a mai Euroblast bulit is a legutolsó menet részének tartom, így mától kezdve van az, hogy bizonyos számokat ténylegesen a legutolsó alkalommal játszunk el. Kicsit felkavaró érzelmileg.

Bele kell még törődni?

Igen, bár ha így fogalmazol, szomorú dolognak hangzik, miközben számunkra nem igazán az, hisz akkor nem is léptük volna ezt.

Csak furcsa volt számomra, hogy mikor kiadtátok tavaly a Phenotype lemezt, nagyon derűlátóan nyilatkoztatok erről a dupla koncepciós lemez dologról, mintha tiétek lenne a jövő, majd hirtelen bumm. Hogyan látjátok most a Phenotype-ot? Nem érzitek befejezetlennek azt a koncepciót?

Gyakran szembesülünk azzal a kérdéssel, hogy mi a legnehezebb része a feloszlásnak, és azt kell, hogy mondjam, tényleg ennek a projektnek a feladása az – hogy csak egy albumot hoztunk össze a kettő helyett. Ez a legnehezebb. Akkoriban tényleg úgy éreztük, hogy nagyon jól állunk, hogy nagyon erős az album. Számunkra óriási mérföldkő volt, mint ahogy mindegyik korábbi albumunk is hatalmas lépés volt. Viszont igyekszünk nem foglalkozni a dolog többi részével, vagyis azzal az egy lemezzel, ami nem jött össze. A jelenben élünk, ebben a pillanatban, és nekünk így jó. Nincs rossz hangulatunk ettől, nem mondogatjuk azt, hogy „jaj, bassza meg.” Ezt az utat választottuk, és igyekszünk pozitívan megélni a dolgot.

Megvan még valahol a fejetekben a kiadatlan második album, a Genotype koncepciója?

Már a zenére sem emlékszünk. Körülbelül félórányi anyag volt megírva, bár nem túl részletesen, inkább csak ötletek szintjén. Egy évvel ezelőtt döntöttünk a feloszlás mellett, és azóta nem foglalkoztunk azzal az anyaggal, én konkrétan egyetlen riffre sem emlékszem már belőle. Viszont ez így van rendjén! Nem foglalja feleslegesen a helyet.

Állítólag da Vinci mondta egykor, hogy egy műalkotást sosem lehet befejezni, csak magára hagyni. Amikor bejelentettétek a feloszlásotokat, teljesen úgy éreztem, hogy ez így igaz a Textures-re.

Mi úgy érezzük, hogy minden, amit kiadtunk, az készen volt. Amikor elkészültünk egy új albummal, mindig éreztünk egyfajta apoteózist, ami kellett ahhoz, hogy továbblépjünk. Számunkra mindig is arról szólt a művészet, hogy képviseljen minket – azt, ahogy gondolkodunk, amit fontosnak és relevánsnak tartunk, amiről úgy gondoljuk, hogy új és korszerű. Mindig figyeltük, hogy mi történik épp ezen a színtéren, és mindig arra törekedtünk, hogy új dolgokba vágjunk bele, olyan ötletekkel álljunk elő, amiket más még nem sütött el.

Úgy érzitek, hogy ezt befejeztétek?

Az évek alatt egyre nehezebb lett. De olyan értelemben, hogy befejeztük-e, szerintem igen. Természetesen továbbra is jó érzés befejezni egy albumot, aztán élőben játszani egy kicsit máshogy, mint az albumon, aztán az emberek elkezdik „fogyasztani” és gondolkodnak rajta. Ugyanakkor fontos, hogy valamit jelentsen számunkra, hogy amikor visszatekintünk rá, akkor úgy érezzük, hogy távolodunk tőle és előrefelé haladunk. Így mondjuk nem is teljesen értem, da Vinci mire gondolt azzal, hogy a műalkotást „magára hagyják”…

Én ezt úgy értelmezem a zene példájával, hogy amikor egy banda felvesz egy új albumot, akkor azt rögzíti, megkeveri, masztereli és kiadja. Ezen a ponton pedig nem lehet rajta többé változtatni, végleges. Nem érzed néha azt, hogy milyen jó lenne visszamenni és valamit máshogy csinálni?

Nem! Tudtad, hogy nincsen egyetlen számunk sem, amit nem tettünk rá az albumokra? Ami ott van az albumokon, az minden.

Ez hihetetlenül szokatlan, hisz a zenekarok 99%-a mindig arról panaszkodik az új lemezeikről szóló interjúkban, hogy a megírt számok felét ki kellett dobni, mert nem fértek már fel a lemezre.

Ebből a szempontból inkább olyanok vagyunk, mint a könyvírók vagy a novellisták. Ők is csak egy könyvet írnak meg, nem pedig ötöt és abból egyet kiadnak. Van a történet, amiről a gitárosunk, Joe [Tal] mindig azt mondja, hogy egy kód, amit fel kell törni, és amikor ez végre sikerül, akkor elkészül a dal, és ez nagyon sok időbe telik. Amikor egy téma nem akar kifejlődni egy teljes dallá, akkor már a legelején kidobjuk. Így nincs egyetlen számunk sem, amit nem adtunk ki. Van persze egy csomó riff meg ilyesmik. Bizonyos szempontból vicces, mert egyszer megkérdezte egy újságíró, hogy „mi volt a legjobb, amit valaha írtatok?”, amire Bart [Hennephof – gitár] elkezdte, hogy ez a szám meg az az album, de én azt mondtam neki, hogy ezek a dalok már akkor megvoltak, amikor először találkoztunk. Ott voltak. Már bennünk voltak bizonyos fajta riffek és hangulatok, és ezek a srácok voltak azok, akikkel ezeket össze lehetett hozni. Ha visszatekintek mindenre, amit írtunk – ezek a számok már akkor ott voltak, amikor 13-14-15-16 évesek voltunk, amikor magunkba szívtuk azt a sok különböző fajta zenét, amit akkoriban hallgattunk. Bart és én állandóan elemeztük a zenéket, reggeltől estig – mit csinál ez a dobos, miről szól ez a dal, milyen kultúrából származik. Emiatt gyakran van az, hogy meghallok egy számot, és azt gondolom magamban, hogy „hé, ezt tőlünk loptátok!”, miközben valójában egy Karnivool vagy Pink Floyd vagy Tool az, tehát nyilván lehetetlen. Visszatekintve teljesen befejezettnek tűnik az egész. A legfontosabb dolog talán csak a folytatni akarás, ami ma már hiányzik. Ez a fő ok. Egy kapcsolatban sem próbálkozhattok újra és újra, csak ha megvan a kellő akaraterő. Ha nincs, akkor vége.

Gyakran elhangzott már, hogy ti egy tipikusan „rétegzene” együttes vagytok, akik nagyon sikeresek voltak kisebb körökben, de a nagyközönség előtt már kevésbé. Elég szokatlan, hogy egy olyan zenekar, amit a Nuclear Blast, a metálvilág egyik legnagyobb kiadója ad ki, az ne tudja elérni ezt az áttörést. Ellenben, ha mondjuk a Textures elment Indiába, akkor több ezer ember jött el a koncertekre, sokan úgy, hogy több száz kilométert kellett utaztak, borzalmas körülmények között, aztán amint megláttak titeket a színpadon, teljesen megőrültek. Hogyan fordulhat ez elő? Hányszor is jártatok arra?

Ötször, azt hiszem.

Szerintem ez valamiféle világrekord.

Nagyon furcsa történet igazából. Olyan, mint a „Big in Japan” történetek, amikor az embernek fogalma sincs arról, hogy milyen népszerű, aztán kap egy felkérést, hogy játsszon, és annyian mennek el rá, hogy az valami elképesztő. 2009-ben valaki kirakott az internetre egy flyert egy indiai metálfesztiválról, amin rajta volt a Hatesphere Dániából, meg a Textures, illetve egy csomó indiai zenekar, és a reakciók iszonyú pozitívak voltak, hogy „végre egy metálfesztivál Indiában!”, meg „Textures fuck yeah!”, több száz ilyen reakció. Az akkori billentyűsünk, Richard [Rietdijk] állandóan a neten lógott, és ő mondta, hogy „Srácok, srácok! Látnotok kell ezt a plakátot, Indiában fogunk játszani!”, miközben valójában nem is volt lekötve ilyen bulink, a hirdetés kamu volt. Aztán felkeresett minket egy hölgy, hogy tényleg leszervezzen nekünk egy koncertet, és tényleg megrendezze azt a fesztivált ott, Bangalore-ban. Azt mondta, hogy arrafelé nincsenek metálkoncertek, helyek vagy infrastruktúra sem, de az egészet leszervezte. Végül az Amon Amarth játszott velünk, meg egy csomó indiai zenekar, és tízezer ember volt ott, őrület volt. Sok zenekar ment oda játszani azóta és még mindig nagyon népszerűek vagyunk ott. 1,1 milliárd lakossal van egy elég nagy underground közösségük, csak még nem kapott tűzre. Ami még nagyon király volt, hogy akik ott hallgatnak minket, pont olyan emberek, mint mi magunk is, javarészt 18-30 évesek, diákok, akik tökéletesen beszélnek angolul, ugyanazt a ruhát hordják, és ezt a modern metal zenét használják, hogy levezessék a hagyományos indiai kasztrendszerrel szembeni dühüket, hasonlóan ahhoz, ahogy az európaiak tették a hetvenes években a punkzenével.

Biztos sokan mondták már ezt, de a hivatalos közlemény a Textures feloszlásáról, hát valljuk be, baromira homályos volt.

Igen, bár nem volt túl bonyolult történet és nem is túl romantikus. Egyszerűen egy olyan helyzet állt elő, mint amikor szétküldesz egy e-mailt a többi zenekartagnak, hogy „hé srácok, két hónap múlva koncert, el kéne kezdenünk próbálni”, és legyen mondjuk pénteken. De az valakinek nem jó, szóval legyen szombaton. Az viszont másnak nem jó, tehát legyen a jövő héten. Viszont a jövő héten sem jó, legyen két hét múlva, aztán a jövő hónapban, és végül talán egyszer tudunk próbálni a koncert előtt. Ennyi volt az egész.

Mindenkinek megvannak a maga különböző dolgai, legyen az a munkája, vagy a gyerekei, vagy hogy egyszerűen máshoz van kedve. Sok mindent láttunk ez alatt a 17 év alatt. Végül elérkeztünk ahhoz a felismerésre, hogy oké, ez így már egyszerűen nem fog működni. Nagyon-nagyon szigorúak vagyunk, ha az alkotásról van szó, hisz ez a Textures lényege. Ha egy új lemez nem lenne előrelépés, vagy bármilyen szempontból rosszabb lenne, mint az előző, ki sem adnánk. Ez a hangulat pedig sajnos már ott volt, és így túl nehéz volt az egész. Ekkor rájöttünk, hogy „ez már nem a Textures”, és semmi értelme nincs megvárni, amíg egyszerűen elvérzik.

Te magad mivel fogsz foglalkozni a jövőben?

Vállalkozó vagyok mostanában, vagy egy zeneiskolám, illetve még a művészeti iskola, ahol tanítok. Most, hogy a Textures leáll, ezekre sokkal több időt tudok majd fordítani, aminek nagyon örülök. Időt és pénzt befektetni, keményen dolgozni és fejleszteni a dolgokat. Őszintén szólva ehhez mindent a Textures révén tanultam meg, és még mindig sok újat tanulok. Zeneileg viszont majd meglátjuk, mit hoz a jövő.