“Van egy Blaise nevű fiam.” – Attila-interjú

A magyar MTV megjelenésével egyik pillanatról a másikra duplájára nőtt a magyar kamaszok számára elérhető posvány, amint annak idején én is nagy örömmel fogadtam. A kilátás az elején persze elég kecsegtetőnek tűnt, de hamar elszállt minden illúziónk, sőt azt sem tudom, hogy működik-e még a csatorna, de nem is lényeges ez most. Az egyetlen, ami miatt felmerült a number one “zenecsatorna” neve az nem más, mint az MTV Made c. műsor, ahol idegesítő és ostoba amerikai tinédzserek lehetetlen kívánságait teljesítették azzal, hogy szupersztárrá, űrhajóssá, break táncossá vagy épp WC kefévé változtassák őket pár héten belül. Minél idegesítőbb volt és minél nagyobb baromságot óhajtott a műsor szerkesztőitől az illető – a méltán elismert My Sweet Sixteen sikerén felbuzdulva – annál nagyobb esélye volt bekerülni. Miért lényeg ez? Mert ahogyan sokunk, köztük jómagam is egy szürke hétköznap délután, amikor katatón állapotban folyattam a nyálam a televízió készülék előtt egyszer csak Fronzie, az akkor frissen alakult Attila énekesének képe köszönt vissza és, azért valljuk be ritkán látunk Evergreen Terrace / Shai Hulud pólókat a TV-ben ahhoz, hogy ne kapjuk fel rá egyből a fejünket. Többek között erről és még sok minden másról is beszélgettem Chris Fronzakkal, az Attila huszonhárom éves énekesével a február 15-én hazánkat is elérő Get Infected turné budapesti állomásán:

Szia! Mi a helyzet? Ha jól látom, rendesen be vagy tépve. Csak ma vagy ez általános? Illetve megkérdezném, hogy telt eddig a turné?

Szia! Igen, egy jó nagy pakk cuccot elszívtunk ma már, de azt hiszem csak pont annyira vagyok elszállva, hogy az interjú jól sikerüljön. Amúgy jogos. (nevetés) Válaszolva a kérdésedre, amúgy baromi jól érzem magam, az egész turné hihetetlen élmény… A mai estéről nem is szólva. Szinte minden este óriásit mulatunk, de talán eddig a német dátumok sikerültek a legdurvábban. Ott totális megőrülés volt minden alkalommal, de az utóbbi napok közül egyértelműen Budapest vitte a prímet. Nem is kérdés. És nehogy megkérdezd, hogy miért nem jöttünk korábban. Én sem tudom. Te is mondtad, de érezhető volt, hogy elég masszív kis táborunk van itt nálatok, ami baromi jól esett persze, szóval, ha rajtam múlik biztos jövünk újra, meg persze úgy általában is vissza Európába, elvégre alig játszottunk még Amerikán kívül.

Voltatok a Dürer Kerten kívül kicsit körbenézni vagy inkább csak bevackolva ment a piálás meg a tépés?

Bevallom ma inkább az utóbbinak hódoltunk, de amúgy sem volt túl sok lehetőségünk ilyesmire, mert a buszunkkal volt valami gáz és miután megérkeztünk inkább csak a gitárosunkkal gyúrtunk egy keveset utána pedig már inkább mulatni volt csak kedvünk, szóval sajnos nem láttam a várost, de remélem legközelebb ez se marad ki.

Gondolom jól kijöttök a többiekkel…

Gondolhatod. Bár az Eyes Sets To Killes és a Winds of Plague-os srácok nagy részét már ismertük egy korábbi turnéról, de a többiekkel is hamar jóban lettünk. Nem volt ezzel gond. (nevetés)

Gondoltad volna, hogy az Attila egyszer ilyen népszerűségre tesz szert?

Nem igazán… sose gondoltam volna, hogy egyszer tényleg megvalósul egy ilyen kaliberű álom. Én csak igyekszem a legjobbat nyújtani és igazából ez mindannyiunkra jellemző, persze nem vártam el a dolgot, de boldog vagyok, hogy megvalósult és készen állok, hogy a csúcsig vigyük és meghódítsuk a világot.

Tudsz arról, hogy egyes nézetek szerint igen szoros a reláció a hunok és magyarok között, ami lényeges tény, elvégre a neveteket Attila, a hun ihlette, ha jól tudom.

Az biztos, hogy a nevünket ő ihlette annak idején, de nem volt semmiféle különös indoka, csak megtörtént, megtetszett és megmaradt. Emlékszem még gimisek voltunk, amikor ment az ötletelés, hogy mi legyen a név és egyik délután egy könyvesboltban elütve az időt megláttuk az Attila nevet egy borítón és egyből tudtok, hogy ez az, amit kerestünk. De arról amit mondtál, egyáltalán nem tudtam, ami megvolt róla, hogy elég húzós arc lehetett, vérbeli hadvezér, aki odabasz, ha kell.

Így is mondhatjuk. (nevetés) El tudod képzelni, hogy egyszer csak betelik a pohár és azt mondod, hogy elég, nem bírom tovább ezt az életmódot?

Nem igazán. Elvégre ez a munkám és szeretem is csinálni, de tény, hogy elő-elő fordul, hogy kicsit megfáradok, de akkor se tehetem, hogy megállok. Minden bizonnyal életem végig ezt fogom művelni. Szeretem is.

Mikor rúgtál be először és mi a kedvenc drogod?

Ha jól emlékszem olyan tizenkét/tizenhárom éves lehettem. Pár idősebb barátom vett nekem egy nagy üveg vodkát és azt mondták, hogy ez az enyém és meg kell innom. Meg is történt, nagyon szarul voltam utána, de imádtam minden percét. (nevetés) És hogy mi a kedvenc drogom? Egy nyilvános interjúban mi mást is mondhatnék, mint a marihuánát, de megkérlek, hogy a teljes igazsághoz használd egy kicsit a fantáziád! (nevetés)

Mikor jöttél rá, hogy tehetséges vagy az üvöltések terén, és mindezt egy zenekarban szeretnéd kamatoztatni?

Elég korán felismertem ezt a képességemet, kb. olyan tizenhárom lehettem és azt is tudtam rögtön, hogy ezt egyből színpadon is szeretném csinálni, mert imádtam az érzést. Mindig is úgy éreztem, hogy színpadra termettem. Rájöttem, hogy jó vagyok benne, onnan pedig már egyenes volt az út és minden jött is szép sorjában.

Hogyan tartod karban a hangodat? Szoktál-e bemelegíteni és, ha igen mindez mennyi ideig tart?

Természetesen, szinte minden alkalommal, pláne, hogy olyan kemény terhelésnek van kitéve, mint, amilyen ezen a turnén is például, ilyenkor ez elkerülhetetlen. Csak így tudom karban tartani, hogy élőben tényleg mindent tudjak is hozni és nehogy elmenjen. Az, hogy mennyi ideig tart mindez az pedig többnyire attól függ, hogy éppen milyen állapotban is vannak a hangszálaim, de mondhatjuk, hogy általában olyan tizenöt / húsz perc környéke a reális.

Mi számodra a leginspirálóbb és mely lemezek voltak rád a legnagyobb hatással?

Be kell, hogy valljam, ez az a kérdés, ami mindig előkerül, de nagyon utálom. Számomra szinte minimális az az inspiráció, amit egy adott zene meghallgatása után fel tudnék használni, engem nem inspirál mindez. Tudod mi az, ami viszont igen? Ugyanaz, ami miatt neki kezdtem ennek az egésznek. A metal/hardcore színtér énekeseinek ötlettelensége, egyhangúsága és a kreativitás teljes hiánya. Persze vannak kivételek, és ez többnyire az üvöltésre vonatkozik, de én úgy érzem, hogy a legtöbb esetben borzasztó unalmas, amit csinálnak. Nem buli, nem hangzik jól. Egy szó, mint száz, engem igazából világ életemben a színtér borzalmasabbnál borzalmasabb énekesei inspiráltak. (nevet) De hogy valami pozitívat is említsek, aki jó ellenpélda minderre az például jó barátom, AK, a Chelsea Grin énekese, vagy Mitch, a Suicide Silence-ből, de megmondom őszintén többnyire olyan zenéket hallgatok és élvezek is manapság, amiben többnyire tiszta ének van.

És te hogy állsz a tiszta énekkel?

Kipróbáltam a dolgot, persze, és úgy gondolom, hogy nem is vagyok rossz benne, de jelenleg nem érzem úgy, hogy használnom kéne. Egész egyszerűen szeretném még mindenképpen csak „durván” tolni és durva zenét játszani. Talán egy távoli jövőben, ha idősebb leszek, elő fog fordulni. Meglátjuk.

Ha összehasonlítjuk a zenekar első lemezét, a Fallacy-t az Outlaweddal, akkor mi az ami eszedbe jut? Miben és miként fejlődött a legnagyobbat a zenekar?

Az új album az elsőhöz képest óriási ugrás, vagy százszor jobb nála, de ha megfigyeljük, minden egyes új lemez megjelenésnél volt egyfajta szintlépés, elsősorban zeneileg. Minden egyes lemezzel csak jobb zenészek lettünk, de ez talán nem is meglepő, hiszenamikor az első anyagot rögzítettük, olyan tizennégy éves lehettem.

Elő szokott fordulni, hogy felmész a zenekarral kapcsolatos közösségi oldalakra és a kommentek után leskelődsz? És ha igen, ezek mennyire érintenek mélyen?

Rendszeresen szoktam, sőt napi szinten előfordul ez, mert szeretem tudni, hogy mit gondolnak az emberek. Szerintem ez fontos. Persze többségében vannak a pozitív kommentek, amikből nagyon sok erőt tudok meríteni, és baromi inspirálók is tudnak lenni, de persze ott vannak a szidalmak is, de ezekkel általában nem foglakozom. Képes vagyok kizárni őket, de ha meg is látom őket, minden esetben csak arra ösztökélnek, hogy jobb zenét csináljak és ne álljak meg. De igazából, hogy őszinte legyek, kurvára leszarom mindenkinek a véleményét, azt csinálok, amit akarok. (nevetés)

Ekkor a háttérben már jól hallhatóan és javában zajlott a Winds of Plague koncert, mire egyszer csak Fronz felugrott a kanapéból és lógó cipőfűzőkkel bocsánatáért esedezve rohant ki az ajtón, végig a backstage folyosóján, majd ugrott fel a színpadra, hogy félperces vendégszerepléséről nehogy lemaradjon. Pár perc múlva, mint, ha mi sem történt volna folytattuk a beszélgetést:

Ki a fő dalszerző a zenekarban? Hogy álltok az új dalokkal? Írjátok már őket?

Többnyire mindannyiunk. A gitárosunk szokta megírni első körben a maga részét, majd jön a dob, amit Sean többnyire magától ír meg, de előfordul, hogy itt-ott kisegítjük a jobb eredmény érdekében. Én vagyok a breakdown-felelős egyébként, a legtöbbet én magam szoktam megírni, elvégre imádom őket. Ezen kívül én írom az összes énektémát és szöveget, beleértve a háttérvokálokat is. Egyébként írjuk már az új dalokat, sőt mi mindig folyamatosan írjuk őket, de hogy őszinte legyek, még egy eléggé kezdetleges stádiumában vagyunk az új lemeznek, de ami késik, az nem múlik. (nevetés)

Melyik a kedvenc Attila dalod?

Élőben a Payback a kedvencem, de igazából be kell valljam, én mindegyik dalunkat szeretem.

A szövegeidben gyakran olvashatunk igencsak negatív kontextusban megjelenő lányokról. Ilyen rossz tapasztalataid voltak korábban? Illetve nem gondolod, hogy nagy felelősség a szövegírás egy olyan egyénnek, mint Te, aki sok kamasz számára egyfajta ikon?

Nem, nem igazán, sőt kifejezetten csak jó élményeim vannak ezzel kapcsolatban. Ez kicsit olyan, mintha egy filmet rendeznél. Nem kell feltétlenül kötődnie a valósághoz, nem jelenti azt, hogy az én életem eseményeit írja le vagy egyáltalán bárhogy köthető hozzá. Ezzel persze nem azt mondom, hogy ez teljes mértékben igaz is, mivel egy csomó szöveg rólam szól, olyanok is, amit nem is gondolnának, de a csajok tekintetében nem nagyon voltak ilyen jellegű gondjaim. Ez számomra csak egy „film”, bármi lehetek benne és bármi megtörténhet, meg persze az is szempont, hogy a többiek vagy épp a barátaim is tudjanak vele azonosulni, a rajongókról nem is beszélve. Én akkor örülök, ha egy-egy részt mindenki talál magának, amit kicsit jobban magáénak érez.

A felelősségre válaszolva egyébként ez a része nem igazán érdekel a dolognak, meg azért nem arra buzdítom őket, hogy gyújtsák fel a közeli erdőt. Szerintem – csak, hogy megint a filmeket hozzam – ennyi erővel ugyanilyen hatással lehet valakire egy erőszakos film is. Megnézed, aztán lemészárolsz egy csapat embert. Én nem igazán érzem ezt „nagy felelőségnek”. Én csak arról zenélek, hogyan mulatunk, érezzük jól magunkat, legyünk vidámak. Mi ezt szeretjük csinálni, többnyire az általunk közvetített üzeneteikben is a vidámságot és a pozitív dolgokat hozzuk előtérbe, de amúgy nem érdekel a dolog. Ha túl komolyan veszed, a Te bajod, akár egy film kapcsán.

Honnan ismerhetnénk, ha mondjuk a zenekar nem létezne?

Jó kérdés, bizonyára egy másik zenekarban lennék vagy valami hagyományosabb munkát végeznék. Nem is tudom… igazság szerint tanulásra lehetőségem se nagyon volt, mert a gimnázium elvégzése után már egyből róttuk is az utakat és kezdtük a turnézást, de, ha mindenképp választani kell, a következő szakmákat tudom elképzelni magamnak: időjárás-jelentő a TV-ben vagy autóversenyző. (nevetés)

Nem tudom, hogyan viszonyulsz ehhez a kérdéshez ennyi év távlatában, de ahogy sokan mások, én is az MTV Made c. műsorának köszönhetően ismertem meg a zenekarodat (VII. évad, 12. rész, 2006). Mesélj egy kicsit erről, hogyan kerültél be és mennyit köszönhet ennek szerinted a zenekar?

2006 környékén érkezett az MTV stábja a középiskolába, ahová jártam, aminek persze óriási visszhangja volt. Mindenki várta a dolgot, de nem nagyon lepődtem meg, hogy én kerültem be. Egyrészt elég jó a beszélőkém, ami elég nagy előnyt jelentett, másrészt akkoriban különösen furcsa karakter voltam. Úgy voltam vele, hogy miért ne? Nem kellett sokat tennem érte. Bementem a szobába, ahol az interjúk zajlottak és végül mellettem döntöttek. Ennyi. Utólag meg pláne örülök neki, mert, ahogy Téged is, egy csomó másik embert megismertetett a zenénkkel, ami óriási dolog. Sokat dobott a népszerűségünkön, az biztos, főleg a tekintetben, hogy nemzetközi szinten ismertek meg minket és nem csak az Egyesült Államok szerte. Persze hozzátartozik, hogy akkor már eléggé aktívan koncertezgettünk, turnézgattunk, de ez sokat segített és egy csomó új helyre is elhívtak bennünket. Például Európában sokkal hamarabb megismertek minket, mint ahogy idejöttünk, ami elég durva szerintem. És hogy miért akartam modell lenni? Poénból. Lehetetlent akartam követelni, de cserébe elég jól sült el.

Mi a helyzet a dubstep szólóprojekteddel, a Fronzillával? Hogyan fogadták az emberek az első kitett dalodat?

Elképesztően. Többnyire imádták a dolgot, ami nagyon jól esett, pláne, hogy nem egy túl komoly történet volt az egész. Ha lenne egy kiadó vagy bármilyen promoter a hátam mögött biztosan csinálnák egy nagylemezt is, mert nagyon nagy kaland lenne. Imádnám és nem is érzem, hogy túl nagy megterhelés lenne ennek a megvalósítása. Egyelőre mondjuk nincs ilyen tervem, meg nincsenek is hozzá dalaim, de könnyen elképzelhető, hogy valamikor a jövőben találkozhattok majd egy Fronzilla albummal.

A családod/esetleges barátnőd mit gondol a zenédről? Támogatnak?

Most már igen. Lehet mondani. Tudják, hogy így keresem a kenyeremet, miközben körbeturnézom a világot. Persze régebben is támogattak, meg, mint tudjuk, a szülők mindig támogatnak, de azért régebben szkeptikusabbak voltak. (nevetés) Természetesen a barátnőm (igen, van!), Victoria is támogat. A távolság persze nem mindig könnyű. Én úgy próbálom ezt áthidalni, hogy nem problémaként gondolok rá. Ez a munkám. Sok ember dolgozik távol a családjától, mert csak így tudja megoldani. Ez rám is igaz.

Hogy és hol tudod magad elképzelni húsz év múlva?

Hát… ha jól számolom, akkor olyan negyvenkét éves leszek. Minden bizonnyal egy komoly családos ember leszek sok pénzzel, piával és kocsikkal. Szeretni fogom a családomat, akikkel sokat vakációzunk és bulizunk természetesen. Kevesen tudják egyébként, de nekem egyébként már van egy fiam. Nem szeretek róla sokat beszélni a nyilvánosság előtt, hogy megóvhassam, de annyit elárulhatok, hogy Blaise-nek hívják. (közben a nyakán lévő tetoválására mutat, rajta a névvel – szerk.)

Lezárásként egyébként nem tudnám megmondani, hogy miként, de a család fontosságtól eljutottunk pár szélsőséges szexuális deviancia kivesézéshez és a beszélgetésünk utolsó mondata is Fronz beismerő vallomása volt arról a tényről, hogy egyszer volt szerencséje aranysárga vizeletét egy hölgyre ürítenie.