Töretlen lelkesedéssel: Death By Stereo-interjú

Ugyan a legutóbbi Death By Stereo lemez, a Serjical Strike gondozásában megjelent Death Is My Only Friend hallatán nem egyszer érte szó a ház oldalát az album terjedelme és a dalok hullámzó minősége miatt, még így is biztosak lehetünk abban, hogy nagyon kevés zenekarban van annyira helyén az egyes tagok szíve és esze, mint Efreméknél. Ezt bizonyítja az alábbi telefonos interjú is, amit a Skalar Music Hungary jóvoltából készíthettünk el Krisztiánnal karöltve, és a most következő sorok után mutasson rá nekünk valaki még egy ilyen hiteles, alázattal és jókedvvel teli frontemberre a színtéren belül. Komolyan, mi féltünk attól, hogy Efrem vajon mikor fullad meg tulajdon felszabadult nevetése közben: reméljük, ti is annyira jól fogtok szórakozni, ahogy mi tettük.

Szia! Zavarhatnánk pár kérdés erejéig?

Hát persze, állok rendelkezésetekre!

Budapestről hívunk, és korábban már többször is megfordultál itt, és úgy általában Magyarországon is. Hogy emlékszel vissza az itteni koncertjeitekre?

Imáááádtam őket! Amikor legutóbb Pesten játszottunk, az utolsó pillanatban lett behirdetve a buli, és mégis akkora tömeg gyűlt össze abban a teremben, hogy nem is hittünk a szemünknek! Szavamra mondom, hogy a turné egyik, ha nem a legjobb állomása volt, de tényleg. Ezért is várom, hogy megint jöhessünk, mert nagyon vágyunk arra a hangulatra. Tudod, a hosszabb turnék során tényleg csak innen meríthetünk erőt, és épp ez a szép a hardcore-ban, amit nektek talán nem is kell külön bemutatni.

És mi az első dolog, ami eszedbe jut Budapestről?

Norbert! Ő egy pesti srác, aki az első koncertjeink egyikén ott is volt, mivel akkor épp Amerikában dolgozott, és ő mesélte, hogy amikor tehetjük, mindenképp jönnünk kéne ide is, mert az emberek nagyon szeretnék, amit csinálunk – így hát jöttünk is, talán épp elégszer (nevetve).

Ugyan pontos adatot ezzel kapcsolatban nem tudunk, de már nagyjából tizenöt éve működtök – szeretnétek ezt megünnepelni?

Az igazság az, hogy ha jól számolom… akkor… tizenhárom, igen, tizenhárom éve vagyunk együtt, de hát mennyivel királyabb szám a tizenötnél? Viszont a Day Of Death című lemezünk most ünnepli a tízedik születésnapját, szóval amikor Európába jövünk, nagyon sok dalt fogunk játszani róla, szóval vegyétek elő megint azt az albumot, mi még mindig szerelmesek vagyunk belé!

És ilyen múltidézések során mennyire fájó visszagondolni a tagcserékre? Jelenleg mennyire érzed stabilnak a zenekart ilyen szempontból?

Figyelj, itt felesleges kertelni: hardcore-zenekar vagyunk, és ez áldozatokkal jár. Nem vagyunk a legnépszerűbb bandák között, így nyilván nem is vagyunk gazdagok, holott a banda működtetése elég sok kompromisszumot követel a saját életünkkel szemben, holott családunk van, fizetnünk kell a számlákat, ilyesmi. Szóval van, amikor a megélhetés nagyobb úr, és ha a munkádban a legjobb tudsz lenni, mert az akarsz, könnyen lehet, hogy az épp a zenélésben üt vissza, holott ha ezt nem szívből csinálod, akkor nincs értelme időt pazarolnod rá, mert másképp aztán nem megy. Mindenkit más tűz hajt, és egy zenekaron belül ennek valahol mégis közösnek kell lennie, hogy meglegyen az a nevező, ami előre tudja mozdítani a közös munkát. Nekünk pedig csak erre van szükségünk, hogy ezt lélegezhessük be.

Talán Dan (a gitáros – szerk.) nevében is mondhatom, hogy a jelenlegi felállásunkkal csak még inkább megerősödtünk, mert most tényleg érezzük ismét azt a tüzet, hogy új célokat merjünk magunk elé tűzni, és hogy megtehessünk azért mindent. Mintha megint hangosak lennénk, vagy ilyesmi (nevetve). De tudod, nem csak ezen múlik, mert mi valójában mind barátok vagyunk – ez szempont volt az új tagok érkezése során is, mert ezt nem munkaként akarjuk kezelni. Egyszerűen csak hiányzott eddig valami, ami talán most lett meg. Tudod, az utóbbi években nagyon sok tagcsere mögött személyes ellentétek álltak – kommunikációs problémák, nem egyező vélemények, amik súlyosbodtak. Ez most valahogy nincs jelen, mind ugyanazt akarjuk, ugyanúgy, megvan az összhang, és tudjuk egymást is segíteni, hiszen úgy működünk, mintha egy család lennénk. Tehát válaszolva a kérdésedre, a Death By Stereo most nagyooon erős (nevetve)!

Ha már ilyen nosztalgikus hangulatba kerültünk, mi volt a legfontosabb dolog, amit a zenekar által tanulhattál meg az elmúlt években?

Minden egyes nap csak öregebbek leszünk, és minden egyes nap olyan bandák bukkannak fel, akiknek közük sincs ehhez az egészhez, tehát azt tanultam meg, hogy nekünk napról napra egyre inkább oda kell tennünk magunkat, és még jobban tenni a dolgunkat, hogy megőrizhessük azt, mit is jelent valójában a hardcore punk. Nem szabad lankadnunk, folyamatosan erősödnünk kell, és persze meg kell találnunk azt a hangot, hogy a tapasztalatlanabbak inkább ránk figyeljenek, és ne a mindenféle műanyagbandákra. Meg kell tartanunk az üzenetünket és a hitelességünket, ez pedig a közönség nélkül nem megy, mert egyedül magunkban kevesek vagyunk, és szerencsére egy szavunk sem lehet, mert imádjuk azokat, akik megtisztelnek minket a figyelmükkel, és követik a pályánkat, meg a bulikra is lejönnek, de nem szabad szem elől téveszteni azokat a fiatalokat sem, akiket könnyebb zsákutcába csalni. Nekem pedig muszáj ordítanom, másképp mit érne az életem?

A Death By Stereo előtt volt egy másik zenekarod, a Clint. Mit érdemes tudnunk erről a formációról?

A Clintben próbálkoztam a gitározással, de lássuk be, annyira nem igazán ment, máskülönben még mindig a nyakamban lenne, viszont még ekkor láthattam Jim és Paul közös bandáját, a straight edge-ben nyomuló CleanX-et, és haver, ott egyből tudtam, hogy én zenélni akarok velük. Annyira sütött róluk, hogy milyen szenvedéllyel nyomják ezt az egészet, hogy utána le sem vakarhattak, aztán amikor mondták, hogy új bandát akarnak csinálni, mondtam, hogy legalább énekesként próbáljanak már ki, ha már gitárosnak szar vagyok, és még utána is kellett csiszolgatni a hangomon, de valójában így alakult meg a Death By Stereo (nevet).

És ekkor szerezted a becenevedet – „Bean” – is?

Tudod, az egy kicsit korábbra megy vissza, mert a nagyanyám ugyan német volt, azonban Mexikóba költözött, ahol megismerte apámat, és közösen Kaliforniába mentek, én pedig már itt cseperedtem fel. És köszönhetően annak, hogy mexikói voltam, arra asszociált mindenki – ahogy most te is teszed, tudom! (nevetve) –, hogy csak babot vagyok hajlandó enni, így rám ragadt ez a név.

Egyébként hogyan csöppentél bele a hardcore világába?

Ehhez nagyon vissza kell emlékeznem… Talán hatodikos lehettem az általános iskolában, akkor hallottam először Toy Dolls-dalokat, és először nem is értettem, hogy ez valójában mi akar lenni, de onnan már csak egy lépés volt az, hogy én is gördeszkázzak, ahol módszeres zenei kiképzést kaptam. Itt ismertem meg a Black Flaget is, meg számtalan más alapbandát, gyakorlatilag egész nap csak cserélgettem a kazettáimat, szabályosan faltam az új hangzásokat és az erőt, ami ezekből a lemezekből áradt! Ha rá gondolok, már attól tönkre vagyok menve (nevetve). A BMX-et le is raktam a lemezek miatt, mert semmi, de semmi más sem járt az agyamban, mint a lemezek, a lemezek, a lemezek, a lemezek, a lemezek, a lemezek, a lemezek… Biztos megérted (nevet).

Ezzel kapcsolatban amúgy van egy hatalmas sztorim! Amikor még tényleg a legelején voltunk, és lehetőségünk volt nyitni a Bane-nek, még anyámék is lejöttek megnézni minket, ahol be is támadták Aaronékat, hogy “hé, én ismerlek titeket, a fiam állandóan titeket hallgat”, mert emlékeztek a lemez hátlapjára (nevet). Király!

És melyik volt az első album, amit saját pénzedből vettél?

Hú… várj, mindjárt… Ó, igen, megvan, csak… Nem tudom, hogy merem-e mondani. Áh, kinyögöm! Beach Boys (nevet). Az apám mutatta őket, nagyon bejött, szóval én is rajongó lettem, persze még a hardcore megismerése előtt, így hát nem is tartott sokáig a szerelem (nevet).

Egy kicsit térjünk vissza a jelenbe, mert ha jól tudom, jelenleg épp új dalokon dolgoztok. Mit oszthatsz meg velünk ezzel kapcsolatban?

Még csak most fogunk igazán belelendülni a stúdiózásba, de az már biztos, hogy az új anyag elég dühös lesz, a legutóbbinál minden tekintetben gyorsabb és nyersebb, na meg felbőszített! A világ nem olyan irányban változik, hogy attól mi megnyugodhatnánk, és ahogy ezek begyűrűznek a mindennapjainkba, úgy kellő inspirációt kapunk ahhoz, hogy szólni kívánjunk ezzel kapcsolatban pár szót. Egyszerűen nem hiszem el, hogy mennyi szarság történik a mindennapokban, és azt sem, hogy az emberek többsége ezt simán csak lenyeli. Épp erről fog szólni az új lemez: együtt kell felvennünk a küzdelmet, és ez az üzenet járja körül minden új dalunkat. Azonnali változásra lenne szükség, egy új irányra, és ezt a bandában mindenki így érzi, aminek eredményeként őrült témák születtek a próbateremben. Érted, én is csak leugrom megnézni, hogy hogy állunk, erre megint lett pár új témánk, és ilyenkor azért megkérdezem, hogy „hogy a faszba csinálod ezt, megőrültél ember?”, és tényleg nem értjük, de ennek örülünk is, hiszen az új lemez tényleg durva lesz, és talán a korai anyagainkhoz áll a legközelebb.

Nagyon örülök annak, hogy ilyen lelkesedéssel beszélsz mindenről, de mégis mi a véleményed azokról a frissebb bandákról, akik még nem találták meg a hangjukat, netán üzenetük sem feltétlenül van?

Tudod, én egyáltalán nem neheztelek rájuk. Valahol megértem őket, néha biztos szükségét érzik egyesek, hogy azon vernyogjanak, hogy „jaaaj, elhagyott a barátnőm, brühü”, és nyilván van olyan is, akinek az adott pillanatban erre van szüksége, de én úgy gondolom, hogy mi tizenöt perc alatt, amíg a színpadon vagyunk, egy hullámon a közönséggel, talán megváltoztathatunk valakit. Talán mutathatunk egy új irányt, kaphat új motivációt, rájön valamire, amin változtatni kell – nekem, és a Death By Stereo nevében szólva a zenekarnak is ez fontosabb. Egyszerűen szükségünk van arra a lehetőségre, hogy pozitív üzenetet oszthassunk meg az emberekkel, mi így vagyunk bekötve, és felelősséget érzünk a közönséggel szemben. Nem akarunk sokat dumálni, arra ott van a BoySetsFire (felkuncogva) – imádjuk őket, de szerintem fontosabb ezt a dalok szintjén megtartani. Hiszünk az üzenet fontosságában, és megértem, ha valaki megelégszik ennél kevesebbel is, de szerintem valami baj van velük, mert szükség van az egymással szembeni odafigyelésre, tiszteletre és felelősségre. Túl sok embert kell felébreszteni ahhoz, hogy elmerengjünk a semmiről nem szóló dalokban, így inkább hallatni szeretném a hangom, és felhasználni a zenénket egy pozitív attitűd átadására.

Ha így szóba került a személyesség, a Forever and a Day című dalotokat a legutóbbi nagylemezen ismét rögzítettétek, ezúttal más hangszerelésben. Ennek mi volt az oka? Nem voltatok elégedettek a 2005-ös felvétellel?

Biztos tudod, hogy a dal egy barátom betegsége miatt íródott, mert egyszerűen ki kellett írnunk magunkból ezt az érzést. Azonban bennem maradt egy furcsa gondolat, mindig hegedűvel hallottam a dallamát, és megfordult a fejemben, hogy mi lenne, ha zongorával kísérnénk a dalt, szóval a legutóbbi felvételek közben csak úgy, hirtelen jött az ötlet, hogy mi lenne, ha megpróbálnánk, és a végeredmény annyira gyönyörű volt, hogy szükségét éreztük a megjelentetésnek. Érted, a srác tényleg egy hajszálra volt a haláltól, és nélküle én sem lennék ugyanaz az ember, gyakorlatilag vele nőttem fel. Szóval ezzel a hangszereléssel csak azt szerettem volna érzékeltetni vele, hogy tényleg az egyik legfontosabb ember az életemben.

És a hangszerekkel szembeni nyitottság meg fog jelenni az új lemezen is? Egyáltalán hogyan írtok dalokat?

Nem igazán hinném, legalábbis megmaradnánk annál, amiben biztosan jók vagyunk, és régi dalokhoz sem nyúlunk vissza – egyedül új szerzemények lesznek rajta, és ezek az őrült riffek meg is követelik maguknak, hogy semmi mással ne legyenek keverve (nevetve). Igazából az egész anyag sokkal technikásabb lesz, mint az eddigiek, holott mindenki ugyanahhoz a hangszerhez nyúlt megint. Egy csomót próbáltunk, egyre gyorsabb témákat vettünk elő, ami lassú volt, azt is felgyorsítottuk, szóval most ezt diktálja a belső tempónk, és tényleg kíméletlen lesz a végeredmény.

Egyébként elmondhatom, hogy mind kivesszük ebből a munkából a részünket, már amennyire tudjuk. Dan néha túl tud lőni a célon, ilyenkor felbátorítjuk egy szólóanyag megírására, de hamar visszatalál az irányzékhoz (nevetve). Baromi kreatív srác, mindig van valami ötlete. Lényegében a dalainkat is így tanuljuk be: amikor már megvannak az összeillesztett témák és a dalvázak, felveszem őket kazettára, és sokszor hallgatom, hogy hová mit tudnék énekelni, a többiek pedig az esetleges módosításokkal foglalkoznak. Addig kell ezt csinálnunk, amíg bele nem mászik a fejünkbe, amikor meg nem mutat rá hajlandóságot, vagy kidobjuk, vagy újra foglalkozunk vele, mert csak azt érdemes gyúrni, amiben megvan a szikra. Eddigre már ki szoktam találni azt is, hogy milyen téma illene hozzá, és a szöveget is megpróbálom szavakba önteni. Aztán megmutogatjuk egymásnak, mire jutottunk, összepróbáljuk, megvitatjuk, és a végén te is hallani fogod, mert úgy éreztük, hogy készen van egy dalunk (nevet).

Egyébként mostanában milyen zenéket hallgatsz leginkább?

Tudod, igyekszem nyitva tartani a szemem, és minden műfajból szemezgetni egy kicsit. Ezt azért is muszáj megtennem, mert a Death By Stereo mellett dubstep DJ-ként is működök Kaliforniában, de mellette igyekszem a beat-kultúra iránti rajongásom is szem előtt tartani, szóval nem csak hardcore-t meg punkot meg metalt hallgatunk ám! Szerencsére Kaliforniában mindig van pezsgés minden színtéren, vagy egy csomó friss és tehetséges banda, szóval őket is igyekszem szemmel tartani és lejárni a bulijaikra, ha lehetőségünk van rá. Mostanság főleg a metal burjánzik, a Slayer és a Metallica uralkodik minden kezdő bandánál, de ez egyáltalán nem baj, mert nagyon durva dolgokra képesek ezek a srácok, komolyan!

Ne haragudj, de még mindig ezen a dubstep-dolgon kattog az agyam: nem gondoltál még arra, hogy amikor a Death By Stereo éppen nem ér rá, tarthatnál önálló turnénak a DJ-szetteddel?

Á, tudod, én csak mixeket csinálok, és nem saját dalokat írok. Ezek nekem csak a buliról szólnak, és nem érzem felkészültnek magam ahhoz, hogy ez máshol is megállja a helyét, meg hát ez nekem nem komoly hivatás vagy zenekarozás, tényleg csak hobbi. Ettől függetlenül van egy tervem, amit még nem oszthatok meg veletek, de egy másik dubstep DJ-vel azon dolgozunk, hogy a hardcore-t összehozzuk ezekkel a vaskos bassline-okkal meg durva breakdownokkal, és ha ebből valami jó sülne ki, úgyis értesítünk benneteket. Itthon már úgyis próbálgatom őket, mivel a szettek során is hajlamos vagyok arra, hogy ráordítsak az alapokra, szóval ez nem lesz számomra idegen terep (nevet). Az emberek biztos azt hiszik, őrült vagyok, de ezt élvezem.

És volt már szerencséd a Blacklisted és a Dälek közös kiadványához? Ott is hasonló elképzelés volt az alap, igaz, az absztrakt hip-hop területén belül, jobban eltolódva a hardcore felé.

Úristen, ez nagyon király, nagyon király! Szerintem ennek csak előnye van, mármint ha maradéktalanul hozol össze több kultúrát vagy szubkultúrát, és egyesíted azokat úgy, hogy megmarad minden értékük.

Így, az interjú vége felé közeledve mindenképp szeretném megkérdezni, hogy mégis hogyan jött a lehetőség arra, hogy vendégszerepelj az Atreyu bemutatkozó nagylemezének, a Suicide Notes and Butterfly Kissesnek egyik dalában?

Mielőtt olyan népszerűek lettek volna, mint ahonnan elbúcsúztak, elég sokat lógtak velünk, és voltak közös koncertjeink is – igazából a színpad hozta ezt a barátságot, és egyszer csörgött a telefonom, ahogy ők hívtak épp a stúdióból, hogy mégis volna-e kedvem felénekelni egy témát az új lemezhez, mert szívesen vennék. Még jó, hogy azonnal igent mondtam! Simán! Amúgy lehet róluk bármit mondani, de az biztos, hogy nagyon rendes srácok.

Egyébként készültök valami különlegességgel a pesti koncertre?

A korábban említett régi dalok, na meg a kötelező szerzemények mellett már új dalokat is fogunk játszani, erre a nyakamat is rátenném. Elég hosszú szettel készülünk, ami gyors lesz. Főleg gyors, a megszokott őrületünkkel, szóval találkozzunk Pesten!

A lehetőséget köszönjük a Skalar Music Hungary-nek, a felhasznált fotókat pedig Kummer János készítette.