The Ghost Inside-interjú Jonathan Vigil énekessel

Ez az első alkalom, hogy Magyarországon játszotok. Volt alkalmatok egy kis budapesti városnézésre?

Őszintén szólva, még nem sikerült körbenézni a városban. Sokáig fent voltunk az éjjel és csak nemrég keltem, szóval nem volt még idő sétálgatni, de azt hallottam, hogy Budapest Európa egyik legszebb fővárosa.

Hogy megy a turné, milyenek a tapasztalataitok eddig? Jól kijöttök a többi bandával?

Nagyszerű a turné, nem is mehetne ennél jobban. A Comeback Kid pedig az egyik közös kedvencünk a többiekkel, sőt nem is hiszem, hogy a zenekarunk létrejött volna nélkülük, szóval tényleg óriási megtiszteltetés, hogy eljöhetünk velük erre a turnéra is, hiszen januárban már játszottunk velük Japánban. A sírásó srácokkal is volt már jó pár közös bulink az Államokban, a többiekkel (Kvelertak, Social Suicide) ez az első találkozásunk, de velük is baromi jól kijövünk, és a bulik is kiválóak estéről estére.

Öt éve létezik a The Ghost Inside. Ha visszatekintesz az elmúlt évekre, mit érzel az eddig elért dolgokkal kapcsolatban? Ha lenne lehetőséged rá, megváltoztatnál bármit is a múltban?

Hihetetlen ez az egész, sosem gondoltuk volna, hogy ilyen messzire jutunk a zenekarral, de azt se gondoltam volna soha, hogy eljutunk Európába például, vagy, hogy ilyen messzire az otthonunktól is érdekli az embereket az, amit csinálunk. Rendkívül büszke vagyok mindarra, amit eddig elértünk.

Korábban A Dying Dream volt a zenekar neve. Miért volt szükség a névváltoztatásra?

Az A Dying Dream volt az első zenekarom. Számos tagcserén átestünk mire eljutottunk arra a pontra, hogy rögzítettük a Fury and the Fallen Ones című lemezünket, ami már egy másfajta stílust is képviselt, szóval úgy döntöttünk, hogy jobb, ha új néven folytatjuk tovább a zenélést.

Milyen a fogadtatása a legújabb, Returners című lemezeteknek?

Jóformán csak pozitív visszajelzéseket kaptunk. Az én meglátásom szerint ez egy jobban megírt album, mint az elődje, és ha valaki korábban is ’Ghost Inside rajongó volt, akkor annak ezt a lemezt is ugyanúgy szeretnie kell, ha nem jobban. (nevet) Amúgy nem nagyon hallottam negatív visszajelzésekről, ami baromi jó, szóval összességében tényleg nagyszerű az emberek reakciója az új albummal kapcsolatban.

2006 óta minden második esztendőben kijöttetek egy új lemezzel. Várható 2012-re is egy új The Ghost Inside korong?

Igen, lesz új lemez. Egyelőre még nincsen semmi konkrétum, a turné után, június környékén fogunk majd nekilátni az új nóták megírásának. Ha minden jól megy, akkor ősszel fogjuk majd felvenni és valamikor jövőre ilyenkor már meg is jelenhet.

Ha már 2012, akkor mi a véleményed a 2012-re jósolt világvégéről?

Nem hiszem, hogy jönne a világvége. Szóval nem is igazán foglalkozok vele, nem gondolkozok rajta.

És ha ma este eljönne a világvége, akkor mi lenne az a három dolog, amit mindenképpen megcsinálnál még a vég előtt?

Felhívnám a szüleimet és megmondanám, hogy szeretem őket. (zavart gondolkodás, fejvakarás és nevetés Jonathan részéről)

Esetleg valami, amit még sosem próbáltál ki?

Shark diving (cápabúvárkodás)! Már régóta álmodoztam arról, hogy elmegyek Dél-Afrikába és kipróbálom a shark divingot, és most, hogy május 18-tól 25-ig Dél Afrikában fogunk turnézni ezt nem is fogom kihagyni. Tudod ez az, amikor bemászol egy ketrecbe, amit aztán beleengednek a vízbe a cápák közé. (nevet) Elképesztő lesz, nagyon várom már. (Újabb gondolkodás és töprengés.) De, visszatérve a kérdésedre; felhívnám a szüleimet, lemennék a cápák közé… és nem is tudom… talán ennék valami fura ételt vagy valami ilyesmi. (nevet)

Mi a véleményed a jelenlegi hardcore színtérről?

Azt hiszem, hogy a hardcore-színtér jelenleg egy kiváló hely és egy kiváló közösség. Régebben nagyon szűk látókörű volt az egész, de mára már egy csomó válfaja kialakult a hardcore zenének is, és ez jó, mert így a srácok is tudnak választani, hogy melyik áll hozzájuk a legközelebb. Igazából mi is alapjáraton hardcore zenekarnak számítunk, hiszen a szövegek és a zenei részt tekintve is számos hardcore-elemet találsz a zenénkben, de mi mindig is egy amolyan „súlyos” banda voltunk. Ez azért is jó, mert így úgymond összekötő kapocsnak számítunk a műfajok között és egy más közegből érkező srác rajtunk keresztül egy csomó új hardcore zenekart vagy adott esetben akár a hardcore gyökereit is megismerheti.

Nevezz meg öt olyan zenekart/lemezt, ami a leginkább hatással volt/van rád!

Amíg felnőttem, addig rengeteg zenét hallgattam, de a Bane – Give Blood című lemeze volt az, ami határozottan megváltoztatta az életemet. Aztán az olyan régi Throwdown lemezek is nagyon fontosak a számomra, mint a You Don’t Have to Be Blood to Be Family vagy a Beyond Repair. Az American Nightmare Background Music című lemeze egy másik nagy kedvenc, ahogy a Carry On vagy a Gorilla Biscuits zenekarok munkássága is.

Milyen zenéket hallgatsz mostanság?

Az igazat megvallva nem sok hardcore zenét hallgatok manapság, inkább „pop-rockot” vagy lágyabb, nyugodtabb zenéket szoktam hallgatni.

Hogy állsz az olyan bűnös élvezetekkel, mint például Lady Gaga?

Óóó… igen, szeretem Lady Gagát, de ott van Ke$ha vagy Katy Perry is. Én tényleg imádom a kemény zenéket és az új bandákat is meg szoktam hallgatni, de mostanság több nyugalomra van szükségem. Ha például nekem kell vezetnem a furgont, akkor biztos nem teszek be metal vagy hardcore zenét a lejátszóba. Katy Perry az abszolút favorit, nagyon dögös csaj, imádom. (nevet)

Ismered a Twelve Tribes zenekart? (Dávid a lelkünkre kötötte, hogy mindenképp kérdezzük meg.)

Igen, persze, hogy ismerem, szeretem is nagyon. Jó kis banda volt. Volt egy iszonyat hosszú című lemezük… (kis gondolkodás után) As Feathers to Flowers and Petals to Wings. Na, az tök jó volt például, de a későbbi lemezeiket is csíptem. Az interjú után feltétlen hallgatok is tőlük valamit, jó ötletet adtatok. (nevet)

Milyen típusú emberek vagytok koncertek előtt és után? A backstage-ben ülő arcok, vagy inkább vegyültök a tömegben a rajongókkal?

Persze, mindig kint szoktunk mászkálni. A koncert után azért általában lezuhanyozunk, átöltözünk, de utána mindig el szoktunk beszélgetni a rajongókkal. Sokkal jobb, mint besavanyodva ücsörögni a backstage-ben.

Mit csinálnál, ha nem létezne a The Ghost Inside?

Valószínűleg az alsógatyámban ülnék otthon és videojátékokkal játszanék a szobámban. Amúgy nem tudom, nem igazán szoktam ezen agyalni, hiszen egész életemben ezt akartam csinálni. Sosem volt egy „B” tervem, hogy kéne esetleg egy melót keresni vagy bármi ilyesmi.

És hogyan képzeled el magad húsz év múlva?

Nem tudom. Dolgoznék, családom lenne… nem hiszem, hogy zenélni fogok még húsz év múlva is.

Van köztetek már családos ember? Barátnők?

Barátnők vannak, de se feleség, se gyerek. Mindenkinek így a legkényelmesebb. (nevet)

Szüleid mit gondolnak erről az egészről? Szeretik is esetleg, amit csinálsz?

Igen. Persze, nem hallgatják a lemezeinket, de büszkék arra, amit csinálok. A faterom is gitáros, a bátyámmal együtt benne vannak a zenei életben. Annak idején turnézott is a zenekarával, de persze csak kicsiben, sosem hagyták el az országot, szóval tök büszkék rám, hogy bejárhattam/bejárhatom a világot a zenélés révén. Teljes mértékben támogatják amit csinálok, és büszkék rám.

Mi a helyzet a színpadi sérülésekkel? Volt már esetleg valami komolyabb baleseted is koncerten?

Persze, a fogaimat bevertem már egy párszor a mikrofonnal, illetve a könyökömet is, néha orrvérzés is előfordul a koncerteken, de igazából semmi komolyabbat nem tudnék kiemelni az eddigi koncerttapasztalataim alapján egy-két színpadról leesést leszámítva. (nevet)

Mit csinálnál, ha lenne egy milliárd dollárod?

Egy milliárd dollár!? Huh, basszus, az rengeteg pénz… Nem is tudom, vennék egy házat a szüleimnek, a barátaimnak és magamnak, továbbá egy repülőt, amivel ellátogatnék olyan helyekre, ahol még nem jártam. A többit meg talán – unalmas módon – félre tenném.

Ti igazán pozitív, felemelő zenét játszatok, ami sokaknak ad erőt a hétköznapokban. De mi a helyzet akkor, amikor ti hagyjátok el egy kicsit magatokat? Hogyan szoktad felrázni, felvidítani magad ilyenkor?

Tudod, a lényeg az egészben az, hogy fel kell ismerni, hogy az élet lehetne sokkal rosszabb is. Sokaknak az is gondot okoz, hogy legyen mit ennie minden nap. Nekem ugye vannak barátaim, szüleim, akiket bármikor fel tudok hívni. Viszont van egy csomó ember, akik embertelen körülmények között élnek, nincs mit enniük, vagy éppen sokan még a városon kívülre se jutnak el soha életükben. Szóval, én arra szoktam gondolni mindig, ha éppen valami rossz dolog történik velem, hogy lehetne sokkal rosszabb is a helyzet. Akár halott is lehetnék. De én élek és lélegzem, és ennek örülök is. (miközben az alkarján lévő ’love life’ feliratra mutatott)

Egy dal vagy egy szöveg megírásakor mi inspirál leginkább? Hogyan merítesz ihletet egy új dal szövegéhez? Illetve csak Te írsz a zenekarban szövegeket?

Általában két különböző síkon értelmezhetőek a szövegek, amiket írok. Az egyik az, amit nekem személyesen jelent, ezek a személyes élményeken alapuló szövegek, amiket aztán persze mások is a magukénak tudnak érezni. Az új lemez bookletjében mindegyik dalszöveg után helyet kapott egy kis szövegértelmezés is, így könnyebben be lehet azonosítani, hogy miről is szól az adott szerzemény. Például az egyik nagy közönség kedvenc, a Faith or Forgiveness számomra az jelenti, hogy ha történik valami rossz dolog veled, akkor el kell fogadni és túl kell lépni rajta. A Destined például a legnehezebb döntések meghozataláról szól. Annak idején, amikor kezdtük a ’Ghost Inside-ot, kaptam egy felkérést egy akkor már nagyobb, turnézó, lemezszerződéssel is rendelkező bandától, hogy legyek az énekesük. Végül persze visszautasítottam és maradtam a bandámban. A másik típus pedig általánosabban közelít meg bizonyos kérdéseket.

Amúgy én írom a szövegek kilencvenöt százalékát, Aaron pedig a zene egészét és maradék öt százalék szöveget, de persze mindig vannak kis változtatások, ötletek, amikre nyitottak vagyunk egymás irányában.

Próbáltál valaha is straight-edge lenni? Illetve mit gondolsz az egész eszméről?

Valójában én straight-edge vagyok már tizenegy éve. Persze, korábban én is italoztam, füveztem, szóval tudom jól, hogy mi az, amit feladtam. Szerintem az sokkal nehezebb, ha valaki egyből straight-edge lesz, anélkül hogy kipróbált volna bármit is korábban, mert ott sokkal nagyobb lesz a kísértés, de én tudom jól, hogy milyen részegnek lenni, és egyáltalán nem hiányzik. Teljesen jól elvagyok józanul. Aaron is straight-edge, de a többiek például rendszeresen vedelnek. A szövegekben viszont valahogy mindig is elkerültem ezt a témakört, sosem akartam megmondani senkinek, hogy mit csináljon. Ez az én választásom. Mindenki nyugodtan igyon meg egy sört, nem kezdek el kiakadni ezen, vagy megmondani másoknak, hogy mit csináljanak.

Milyen típusú csajokat szeretsz?

Ha-ha. Van barátnőm, ő is straight-edge, nagyon magas, nagyon hosszú sötét haja van, tetoválása is van. Nem tudom… nincsenek különösebb ideáljaim. Legyen jó fej, lehessen vele beszélgetni, legyen vicces, lehessen vele hülyülni. Ne legyen egy kirakatbaba, vagy ilyesmi.

És hogyan tudjátok megoldani a sok különlétet a turnék ideje alatt?

Igen, ez elég nehéz, de szerencsére ő nagyon megértő. Nagyon szereti ezt, amit csinálok, eljön a koncertjeinkre is, ha teheti. De persze nehéz neki, hiszen én vagyok az énekes, és nyilván sokan odajönnek hozzám, lányok is a bulik alkalmával, de ő nem az a fajta, aki ezen kattogjon. Egy kapcsolat nem arról szól, hogy állandóan együtt kell lenni, mi viszont minden egyes alkalommal, amikor újra együtt lehetünk, rendkívül boldogok vagyunk.

És mit tennél akkor, ha te magad átváltoznál egyszer csak álmaid nőjévé?

Micsoda!? Hogy, ha én válnék álmaim nőjévé? Húú ember… ez kemény, ha-ha. Nem tudom, azt hiszem, egy nagy ribanc lennék, haha. Valószínűleg valamilyen Katy Perry szerű énekesnő lennék és egy csomó pénzt csinálnék, meg ilyesmi. (nagyon nevet)

Vannak kedvenc filmjeid?

Ha-ha, ez vicces. Én nagyon rossz filmeket szeretek, mint például „tini-lány filmeket”, mint a 10 dolog, amit utálok benned, a High School Musical és az Igazából szerelem, de az egyik legnagyobb kedvencem az Egy makulátlan elme örök ragyogása Jim Carreyvel, nagyon durva története van, tudod, amelyikben egész egyszerűen kitörölnek mindent az agyából. Szeretem még a Rómeó + Júliát is DiCaprioval a főszerepben. Amúgy többnyire a vígjátékokat kedvelem, nagy kedvenc például a Dumb & Dumber, a Billy Madison és a Svihákok.

Az utolsó kérdésünk pedig: What Do You Stand For? (Ez ugye utalás a tavalyi lemezen található Between the Lines című dal szövegére, amit kb. úgy lehetne lefordítani, hogy ’Mi a hitvallásod?’)

What Do I Stand For? (nevet) Hiszek az egyéniségben, abban, hogy légy önmagad, ne mások mondják meg neked, hogy mit tegyél, vagy, hogy mi az, amit megtehetsz. That’s What I Stand For.

Köszönjük az interjút Jon!

Én köszönöm srácok, élmény volt!

Az interjúért köszönet a Skalar Musicnak és benne kiemelten Jakab Zolinak és Horváth Máténak.