Szeretnék a tömegbe tekintve hozzám hasonló embereket látni – Rolo Tomassi-interjú

Közel két évtizedes fennállásának legnagyszabásúbb headliner turnéjára készül a brit experimentális metalzenekar, a Rolo Tomassi. Mivel a körút február 9-én minket is érint a Dürer Kertben, így kapva kaptunk az alkalmon (amiért innen is köszönet a New Beat csapatának), hogy társalogjunk egy kicsit a banda alapító testvérpárjának egyik tagjával, a billentyűs-énekes-mindenes szerepkört betöltő James Spence-szel.

A végtelenül szerény és alázatos zenész készségesen válaszolt nekünk minden kérdésre a turnét, a múltat, a jövőt és az egyéni célokat illetően, illetve angol fiatalember lévén természetesen szóba került a foci is.  Mindezt úgy, hogy épp munkából hazaérve, az ajtón beesve törtük rá a Whatsappot. Bocsika!

Bár próbálunk rólatok minél többet írni, így is megeshet, hogy valaki nem ismer titeket. Hogy mutatnád be a Rolo Tomassit azok számára, akik nem hallottak még rólatok? Melyik dalt, lemezt ajánlanád az ismerkedés céljából?

Azt mondanám, hogy egy progresszív metal banda vagyunk, akik 18 éve együtt vannak és lendületes, szenvedélyes zenét játszanak. Ha egy lemezt kellene ajánlanom, akkor valószínűleg az újat mondanám, főleg mivel arról elég sok dalt játszunk mostanság. Ha pedig egy dalt kéne választanom, akkor a Time Will Die and Love Will Bury Itről mondanám az A Flood of Lightot, ami elég jól összefoglalja, mit is csinálunk zeneileg: az a tétel kiválóan egyensúlyozik az agresszív és dallamos, illetve a súlyos és higgadt hangzás közt.

Viszonylag hamar híretek ment anno, olyannyira, hogy három évvel a megalakulásotok után már az egyik (ha nem a) legnagyobb brit rock- és metalfesztiválon, a Downloadon játszottatok a The Dillinger Escape Plannel és a High on Fire-rel egy színpadon. Hogy élte meg ezt egy csapat sheffieldi fiatal?

Hiszem, hogy elég hajthatatlanok voltunk/vagyunk azzal kapcsolatban, hogy mit is szeretnénk csinálni. Nagyon keményen dolgoztunk, hogy a legjobbak legyünk, és még keményebben küzdöttünk azért, hogy az emberek komolyan vegyenek minket. Mondhatjuk, hogy akkoriban – és talán még most is – eléggé egyedülállók voltunk hangzás terén, nem hiszem, hogy volt másik olyan zenekar, aki hasonlóan szólt volna. Ez pedig valamiért vonzotta a tömegeket, még akkor is, ha ennek esélye általában igen alacsony. Szóval elmondhatjuk, hogy szerencsések voltunk.

A 2010-es második lemezeteket, a Cosmologyt nem más producerelte, mint akkoriban talán az egyik legnagyobb zenei mogul, Diplo, aki olyanokkal dolgozott együtt, mint M.I.A., Snoop Dogg, vagy Drake. Kérlek mesélj erről, hogy ez hogy történt.

Ez egy nagyon furcsa sztori, és még mindig elég hihetetlennek tűnik nagyjából 15 év távlatából. Még 2009-ben a Pitchfork készített vele egy interjút, amiben megemlített minket, mint egy olyan zenekart, akikről valószínűleg senki se hallott, pedig kellene. Tucatnyi e-mail-váltást és telefonhívást követően eljutottunk végül a menedzseréhez, aki megkérdezte, hogy mivel készülünk az új lemezre, és a dolgok hihetetlenül felgyorsultak. Teljesen őszinte leszek veled: még mindig el se hiszem, hogy ez megtörtént. 2009-ben Los Angelesbe utaztunk és rögzítettük vele a teljes anyagot és még mindig olyan az egész, mint egy lázálom. De eskü, megtörtént, van pár fotó is bizonyíték gyanánt, haha. Ez egy olyan dolog, ami még napjainkban is sokkolja az embereket, és (valószínűleg pont ezért) még mindig megkapjuk ezt a kérdést, mert ha az ember utánajár egy zenekarnak, vagy olvas róluk, akkor elég furcsa egy ilyen infóba botlani. És igen, ez akkor is furcsa volt, és még most is az, haha.

Az elért sikereitek ellenére mindig is DIY-bandának tartottátok magatokat, akár a kezdeti koncertszervezéseket, exkluzív fellépéseket, filléres belépőket, vagy saját kiadókat vesszük figyelembe. Hogy változtak meg ezek a dolgok az évek alatt, mi maradt meg belőle és mi az, amit teljesen elhagytatok ilyen vagy olyan okból kifolyólag?

Úgy érzem, hogy zenekarként még mindig megvan ez a munkamorál, hogy amit csak lehet, azt magunknak csinálunk. Az évek során ugyanúgy megtartottuk a független előadókra jellemző eszköztárat: tudjuk, hogy mit és hogyan akarunk visszahallani, és az ezt körülvevő kontroll továbbra is jelen van a banda életében. Ugyanakkor van egy koncertszervezőnk – ami nem mindig volt -, van egy kiadónk is, illetve most már több olyan feladatot is mások látnak el, amiket mi már nem tudnánk megvalósítani, mert a zenekar “megnőtt”, többen kíváncsiak ránk, nagyobb népszerűségnek örvendünk stb., és eljön egy pont, ahol le kell ülni és meg kell győződni róla, hogy az új arcok, akiket beveszünk ezekbe a folyamatokba, megfelelően reprezentálják a zenekart és az identitást, amit mi felépítettünk köré. Számunkra nagyon fontos a hozzáértés, és ahogy mondtam is, mi úgy működünk, hogy addig csinálunk valamit saját magunk, amíg csak tudjuk, haha. De ugyanakkor tök jó dolog mások véleményére és szakértelmére hagyatkozni a céljaink elérésében.

Az egyik első fellépéseteket a Bring Me the Horizon előzenekaraként adtátok még 2005-ben. Bár a ti hangzásotok is változott a korai anyagaitokhoz képest, de talán nem annyira drasztikusan, mint a mostanra arénákat megtöltő pályatársaitoké. El tudod képzelni, hogy egyszer ti is olyan hírnévre tegyetek szert, mint ők, vagy (most már) az Architects?

Csodálatos látni, ahogy ezek a zenekarok, akiket oly régóta ismerünk, hihetetlen sikereket érnek el és egyre nagyobb helyszíneket töltenek meg. Úgy hiszem, mi talán egy kissé eltérő ösvényt választottunk magunknak, és nem állítom, hogy az egyik rossz, a másik pedig nem, de ahhoz, hogy mi is eljussunk arra a szintre, jóval nagyobb változásokat kéne eszközölnünk a zenénkben, mint amennyit már amúgy is megtettünk az évek során, ez pedig nem biztos, hogy az, amit szeretnénk. De tényleg nem lehetünk elég tisztelettel a srácok iránt, hogy meddig eljutottak, mi viszont maximálisan meg vagyunk elégedve azokkal a helyszínekkel, ahol játszhatunk, és persze hihetetlenül jó érzés mindig több és több ember előtt fellépni, de összességében boldogok vagyunk, hogy ott lehetünk, ahol.

Beszéljünk egy kicsit az árnyoldalakról is: 2020-ban az első zenekarok közt hagytátok ott a Holy Roar Recordsot, ahol a Grievances és a Time Will Die and Love Will Bury It lemezeitek is megjelentek, a kiadó alapítóját ért szexuális visszaélés vádja miatt. Milyen érzés volt akkor ezt feldolgozni és továbblépni?

Le voltunk sokkolva, amikor ezek a dolgok kitudódtak, de azt hiszem, a leghelyesebb döntést hoztuk meg azzal, hogy otthagytuk a kiadót, és azóta se változott meg a hozzáállásunk a történtekkel kapcsolatban. Fontosnak tartottuk ugyanakkor, hogy posztoljunk az esetről a közösségi felületeinken, hogy többekhez eljussanak Alex [Fitzpatrick, a Holy Roar Records alapítója – a szerk.] viselt dolgai, illetve hogy rávilágítsunk, hogy az efféle viselkedés egyáltalán nem elfogadható!

Nemrég olvastam egy cikket, ahol a Monuments énekese, Andy kifakadt a metalszíntér toxikusságára, és már-már szégyelli, hogy ezen a pályán helyezkedett el. Kívülről ti egy nyugis bandának tűntök, mindenféle botrány nélkül, egyfajta szigetnek a szartengeren. Hogy sikerül kizárni ezeket a negatív hullámokat? Vagy nektek is van olyan, hogy betelik a pohár és akár a zenéteken keresztül kell levezetnetek a feszültséget?

Láttam a posztot, amiről beszélsz, és bár nem ismerem őt vagy a zenekart, de tényleg elég zaklatottnak tűnt ez alapján. Szerintem hosszú időn keresztül aktívan zenélni és közben boldognak lenni mindvégig arról szól, hogy próbálsz egészséges egyensúlyt teremteni a magánéleted és a zenei pályád között. Nekünk mindannyiunknak van munkája, karrierje, évente párszor turnézunk, és ez a zenekar egy óriási része az életemnek, de nem az egyetlen része. Amikor turnézásra kerül a sor, alig várjuk hogy elkezdődjön, mert élvezzük, és az valami olyan, amit nem állandóan csinálunk. Úgy érzem, körülvesz minket ez a közösség, vagy mondhatjuk úgy is, hogy teremtettünk magunknak egy saját világot, benne olyan zenekarokkal, amiket hasonló gondolkodású emberek működtetnek, és akiket tisztelünk. Nem feltétlen tartom magunkat ahhoz a közeghez tartozónak, amiről Andy beszélt, és úgy hiszem, hogy a közönségünk velünk együtt nőtt fel és változott, hisz’ én is 16 évesen kezdtem, most pedig 34 vagyok, és amikor körülnézek, látom ugyanazokat az arcokat a tömegben. Szeretem ezeket az embereket, és egyáltalán nem érzek késztetést arra, hogy elhatárolódjak tőlük, sőt, sokkal inkább azonosulni szeretnék velük. Azt szeretném, ha a tömegbe tekintve hozzám hasonló embereket láthatnék.

Ha bárki a zenekarból megváltozna, vagy gyökeresen másképp kezdene el gondolkodni, akkor a többi tag egy afféle valóságvizsgálat alá vetné. Számunkra ez egy szenvedély projekt, amiben semmi sincs kőbe vésve, és ha eljön az idő, hogy pontot teszünk a végére, akkor azt emelt fővel fogjuk csinálni. Most viszont lassan indul a turnénk, és teljes gőzzel kívánjuk nyomni, ahogy a csövön kifér, haha.

Mi a véleményed a kísérletezők/újítók és a gatekeeperek örökös harcáról?

A zene egy olyan dolog, ami iránt az emberek hihetetlen szenvedéllyel tudnak viszonyulni, és mindig úgy fogják érezni, mintha egy csekély részét birtokolnák is. Ugyanakkor ez a baromság, a gatekeeping, haha, része a közösségnek, és inkább befogadni kellene az új arcokat, nem falakat emelni. Ha jó dolgok történnek egy adott zenei csoportban, mindenki felfelé tekint, és minél többen tesznek így, annál inkább érvényesül a nagy számok törvénye. Az emberek azt a kultúrát élik meg igazán és lélegzik be, amivel azonosulni tudnak, és mivel különlegesnek és egyedinek vélik, ezért könnyen túlzásba is vihetik a védelmezését. Mondhatnám, hogy nem értek egyet az egész jelenséggel, ugyanakkor látom, hogy van és létezik, és emberek csinálják, mert megtehetik. De minél nyitottabb valaki az újra, annál kevésbé fogja ez befolyásolni.

Bár sosem voltatok egy markánsan turnézó zenekar, a világjárvány azért titeket sem kímélt, ez meglátszik az utolsó két lemez kiadása közti időn, vagy azon, hogy 2021-ben mindössze egyetlen koncertet adtatok. Milyen volt ezt a teljesen új szituációt átélni?

Szerintem ez mindnyájunknak ugyanolyan volt, egy teljesen új, másik szint. Az ilyen helyzetekben félre kell tenned a zenekart és egyszerűen túl kell élned. Szerencsésnek mondhatom a helyzetünket a banda szempontjából, mert pont egy, a szokásosnál forgalmasabb turnézós időszakot hagytunk magunk mögött, amikor ez az egész pandémia elkezdődött, és amúgy is neki akartunk ülni dalokat írni. Az új lemezt 2021 elején vettük fel, de mivel már akkor tudtuk, hogy abban az évben sem lesz kivitelezhető a turnézás, ezért ültünk rajta még egy évet és tavaly hoztuk ki. Alapvetően nem lett volna ekkora kihagyásunk két lemez közt, de számunkra a koncertezés adja a legtöbb élvezetet, és ha kiadunk egy lemezt, amit nem tudunk megjáratni, az nem ugyanolyan. A promóciós folyamatokat csak egyszer játszhatod be, így ésszerűnek tűnt számunkra, hogy adunk egy koncertet 2021-ben [az angliai Brightonban, a Devil Sold His Soul társaságában – a szerk.], kiadunk pár előzetes dalt, és akkor jelentetjük meg a lemezt, amikor már jobban meg tudjuk mutatni a világnak. És még így is le kellett mondanunk egy beharangozott EU-turnét az album megjelenésekor a covid-szabályozások miatt, de sikerült pár koncertet adnunk az Egyesült királyságban (pár last minute állomással kiegészülve), és valóban szokatlan volt így turnézni, limitált férőhelyekkel, maszkviseléssel, buborékrendszerrel stb., de amikor végre oda jutottunk, hogy játszhatunk, az azért egy jó érzés volt.

Legutóbbi lemezetek, a Where Myth Becomes Memory (amit mi is imádtunk itt a NuSkullnál) az elmondásotok alapján lezárja a második három albumos ciklusotokat. Mit várhatnak a rajongók és a hallgatók tőletek a jövőben, mit jelent a ti olvasatotokban az új fejezet?

Azt mi se nagyon tudjuk még, hogy mi jön ezután, haha. Hogy visszatérjek az előző kérdésre: most, hogy újra visszakaptuk az életünket, próbáljuk kiélvezni a jelent és a pillanatot. Most már megbántam, hogy a múltban mennyire természetesnek vettem dolgokat, és folyton csak a soron következő dologra koncentráltam: legyen az egy turné, egy új lemez, vagy bármi egyéb, most viszont tényleg annyit vártunk ennek a lemeznek a kiadásával, hogy csak menni akarunk, és átélni az utazás és a zenélés élményét, együtt lenni a barátainkkal, a testvéremmel, a bandával, és időt szánni arra, hogy értékeljük ezt az egészet. Új zenét akkor kezdünk el írni, ha készen állunk rá, de most mindenképp erre a turnéra koncentrálunk, azt akarjuk, hogy a legjobb legyen, és mindenki a legtökéletesebb formában láthasson minket – ahogy azelőtt még soha. Lehet, év vége felé elkezdünk majd beszélgetni a jövőt illetően, de egyelőre erre nem vennék mérget a dolgok mostani állása alapján.

A február elején induló headliner turnétok a Holy Fawn és a Heriot társaságában az eddigi legnagyobb horderejű megmozdulásotok lesz, amit az eddigi legnagyobb londoni fellépéssel zártok. Mire számíthatnak azok, akik ellátogatnak valamelyik helyszínre?

Először is nagyon elégedettek vagyunk az egész körúttal kapcsolatban, a Holy Fawn és a Heriot is zseniális új lemezekkel kápráztatott el minket tavaly, és ha egyfajta csomagként tekintünk az egész turnéra, akkor ezt érzem a legjobbnak, amit valaha is összeraktunk. Úgy érzem, hogy kiegyensúlyozott hangzásvilágú és szokatlanul súlyos zenék várnak a rajongókra. Részünkről az elmúlt három lemez kerül terítékre, vagyis a trilógia, amiről korábban is beszéltünk – amit megjegyezném, hogy elég kínosnak érzek “trilógiaként” aposztrofálni, haha -, mert iszonyatosan erősnek tartjuk ezt az összeállítást, mind hangzásában, mind tematikájában. Emellett készülünk fényekkel és vizuállal is, már ahol alkalmasak is lesznek a körülmények, hogy használhassuk ezeket, és úgy érzem, hogy már játszunk olyan régóta, hogy igenis műsorként tekintsünk a fellépéseinkre, ne pedig “csak” mint egy hardcore bulira egy zsúfolt, kicsi teremben. Különleges élményt szeretnénk adni az embereknek, és az eddigi próbák alapján bátran kijelenthetem, hogy ehhez minden hozzávalónk meg is van.

Most, hogy az egekben lévő árak mellett a turnézás nem épp a legkifizetődőbb dolog, hogy oldjátok meg az egészet, pláne, hogy Eva [Korman, énekes, James testvére] az Egyesült Államokban él, és ha jól tudom, ti is külön városokban? Vállaljátok a rizikót, hogy nemcsak hogy nem csináltok bevételt, de akár mínuszba is kerüljetek a turné végére?

Minden turné előtt próbálunk a fix bevétel alapján kalkulálni, hogy mennyibe is fog kerülni nekünk az, amit csinálni szeretnénk. Néha áldozatokat kell hoznunk, de szinte mindig kijövünk anyagilag. Amúgy nálunk én intézem a pénzügyeinket, és igen, néha azt kell, hogy mondjuk, hogy erre van keret, máskor pedig hogy ez most sajnos nem fér bele. Azt egészen határozottan kijelenthetem, hogy nem indulunk úgy turnézni, hogy a mínuszban való kijövés lehetősége akár csak felmerüljön. Elég régóta csináljuk ezt ahhoz, hogy észszerű döntéseket hozzunk, de persze nem könnyű manapság, a benzin jóval drágább, Eva repülőútját is számításba vesszük, és nem fogok úgy tenni, mintha minden egyszerű lenne, főleg a hozzánk hasonló méretű zenekaroknak. De próbáljuk továbbra is okosan csinálni a dolgainkat, nem akarjuk, hogy bárki közülünk kiégjen, vagy hogy tartozással kelljen szembenéznünk.

Melyik zenekarokat, előadókat tartod jelenleg a legnagyobb tehetségeknek, kikben látod a legtöbb potenciált?

Akiket igazán tehetségesnek gondolok és úgy hiszem, hogy megvan bennük a lehetőség, hogy nagy dolgokat vigyenek végbe, az a The Callous Daoboys. Tavaly turnéztunk velük Amerikában, és ők is kihoztak 2022-ben egy nagylemezt, ami a Celebrity Therapist címet viseli és amit zseniálisnak tartok, és szentül hiszem, hogy a soron következő még jobb lesz. A banda hihetetlenül izgalmas zenészekből áll, akik maximálisan kompromisszummentes és fenomenális tudásról tesznek tanúbizonyságot. Azt hiszem, könnyű szívvel tenném őket bármilyen hasonló zenekarokat felsorakoztató lista élére. Az új lemezük pedig azokat a bandákat juttatja eszembe, akiket még a 2000-es évek elején imádtam, viszont ez az album csak és kizárólag 2022-ben készülhetett el így.

Mi lenne számodra a legnagyobb zenei elismerés, amit el tudnál érni a karriered során?

Ez egy jó kérdés, haha. Igazából most, hogy már turnézhatunk, és bárhová is megyünk egyre többen és többen jönnek el megnézni minket, ez így önmagában egy elég jó visszajelzés. Kijövünk a büdzsénkből is, szóval lehet, hogy ez közhelyesen hangzik, de mindez jó érzés és örülünk neki. Nyilván, ha láthatóan kevesebben lennének kíváncsiak ránk, az megviselne, de ennek nem látom most jelét.

Utolsó kérdés: ki a kedvenc focistád és szerinted le tudnád-e alázni egy tizenegyes-párbajban?

(nevet) Jelenleg a legnagyobb kedvencem Bukayo Saka, mert nagy arsenalos vagyok, és ő a csapat sztárocskája mostanság. Ugyanakkor esélyét nem látom annak, hogy meg tudnám őt verni egy tizenegyes-párbajban, egyszerűen túl jó. Nem mondom, hogy nem próbálnám meg, de kizárt dolog, hogy győzhetek ellene. De azért beleadnék minden tőlem telhetőt.

fotók: Rolo Tomassi Facebook

A Rolo Tomassi február 9-én a Dürer Kertben koncertezik, esemény itt.