Superbutt: interjú Vörös Andrással

Az elmúlt fél év igen telítettnek bizonyult a Superbutt számára, hiszen a banda amellett, hogy kiadta Svédországban felvett új nagylemezét You And Your Revolution címmel, még arra is szorított időt, hogy pár állomáson elkísérje Európa-turnéján az In Flamest, valamint összerakjon egy klipet a Figure c. dalhoz. Azonban a hiperaktivitás mögött némi képzavar is meghúzódott a koncerteken jégkorong-csapatokkal egyenértékű felállás miatt, így számtalan pletyka kelt szárnyra Vörös Andris zenekara körül, amit az alábbi, Malibu kollégámmal e-mailben készített interjú hivatott tisztázni.

Szia! Azt hiszem, kár is lenne bármilyen mondvacsinált okból is kerülgetnünk a forró kását. Nagy változások mentek végbe a Superbutt felállásában, és függetlenül attól, hogy a szerencsések már láthatták élőben is a kicserélődött ‘Buttot a Deftones Benefit Show keretein belül, attól még a széles értelemben vett nagyközönség számára mindez újdonságértékkel bír. Mi vezetett a mostani állapothoz, és mégis mi történt?

“Úgy tűnik, minket is elért az, ami szinte törvényszerűen bekövetkezik minden zenekarnál előbb vagy utóbb: a régi tagság egy része elfáradt és nem érzett már motivációt a folyamatos turnézásra, utazásra, próbákra, zeneírásra stb. Ilyen az élet, és ezzel nincs is semmi baj: ha valaki éppen olyan életszakaszát éli, amikor nem szerez neki elég örömet az aktív zenélés, akkor kár erőltetni, mert mindenkinek csak rosszabb lesz. Ezt szerencsére mindannyian megértettük, és bármiféle vita vagy harag nélkül meg tudtuk beszélni egymással, hogy kinek mi a legjobb. Vicces ugyan, hogy február és május között huszonvalahány koncerten – ha jól számolom – kilenc különböző felállásban léptünk fel, de annak ellenére, hogy az egész tagságváltás lényegében a tavaszi turné alatt történt, sikerült úgy megoldani, hogy egy koncertet sem kellett lemondani vagy elhalasztani. Pedig volt olyan, hogy kedden még nem tudtuk, ki fog épp játszani azon a héten pénteken, de ha kellett, a régi tagok is beugrottak, így például a márciusi erdélyi koncerteken Szabika gitározott, az In Flames-turnén pedig Salim bőgőzött. Aztán a nagy kavalkádból szép lassan úgy tűnik kialakult, hogy tulajdonképpen kikből is áll ma a Superbutt, és ha minden igaz, megvan az a gárda, akikkel nem csak a nyári fesztiválszezont játsszuk végig, de lemezt is írunk együtt és a későbbiekben is számítunk egymásra.”

A decemberi, Pecsás koncerten Szabika már a potik mögött állt – ahogy már gyakorta láthattuk is, profi magyar zenekaroknál vállal hangosítást -, ahelyett, hogy a húrokat tépte volna. Ez a lépés hullámszerűen idézett elő minden mást, vagy a változások egymástól független gyökerekkel bírtak?

“Annyi összefüggés lehetett, hogy miután Szabolcs szögre akasztotta a hangszert, Salim és Zsolt látta, hogy ettől a zenekar pályafutása sem tört derékba, és Szabika is ugyanúgy boldog ember maradt. Így megerősödhetett bennük, hogy ha ők is abbahagyják az aktív zenélést, azzal sem a zenekarral, sem magukkal nem feltétlenül babrálnak ki, és ez valószínűleg megkönnyítette a döntést számukra. Nagyjából ennyi lehetett a kapcsolat, egyebekben mindenkinél más volt az indok. Szabolcsnál egyértelmű: mivel őt soha nem érdekelte különösebben, hogy Satrianivá gyakorolja magát, technikai értelemben gitárosnak csak egy volt a sok közül, ezzel szemben hangmérnökként simán benne van a top háromban rockfronton Magyarországon. Egy csomó melója van, mind stúdióban, mind élőben, így nyilvánvaló, hogy amikor már nem bírta idővel és választania kellett, amellett döntött, amiben ott van a legjobbak között. Arról nem beszélve, hogy ő továbbra is megkapja a rakendroll-adagját, hiszen hangmérnökként ugyanúgy ott ül a buszban, jön a koncertekre, gyakorlatilag csak annyi változott, hogy a tulajdonképpeni fellépés egy óráját nem a színpadon, hanem a keverőpult mögött tölti, minden más ugyanaz.

Salimnél a klasszikus családi okok játszottak szerepet: most kétéves a kisfia, a feleségének a GYES lejártával vissza kellett mennie dolgozni és ahogy lenni szokott, egyre kevesebb a szabadidő és egyre inkább kell a pénz, az underground rock meg nem fizet valami fényesen. Én ugyan nem gondolom, hogy ne lehetne a családot a zenekarcsinálással összeegyeztetni, de az is tény, hogy ez sokszor olyan mértékű extra energiabefektetést igényel, ami már nem mindenkinek éri meg. Megértem, ha valaki több időt szeretne a családdal tölteni, mert nem akarja, hogy a gyereke úgy emlékezzen rá, mint a klasszikus Moldova-regényhős: “néha jött egy bácsi és megvert…”. Szentpéteriéknél is valami hasonló játszódott le, igaz, az ő fia már kicsit nagyobb.”

A kilépett tagokkal milyen viszonyt ápoltok? Tervezi-e valamelyikük is a további zenélést, és ha igen, mit lehet erről tudni?

“Mindenkivel minden OK. Ahogy az előbb is elhangzott, Szabolcs továbbra is velünk van, egyébként meg a zenélés hangmérnöki oldala teljesen lefoglalja, így per pillanat zenekarozást nem tervez. Salim csinálja a Synchronringet, amit már akkor elkezdett, amikor még a Superbuttban is aktív volt. Bár minőségét tekintve semmiképp sem, de idő-, energia- és pénzbefektetés szempontjából a ‘Ring egyelőre csak hobbiprojekt, ami arra pont jó, hogy Salim kiélje a zenével kapcsolatos ambícióit (annál is inkább, mert ott a bőgőnek az egy darab, kvázi „effektgitár“ mellett sokkal nagyobb szerepe van, mint nálunk, ahol ketten is bömbölnek keményen riffelő hathúrossal), de nem kell vele többet foglalkoznia, mint amennyi éppen jólesik. Amennyire tudom, Zsolt is tervezi, hogy felvesz pár számot majd szép lassan, ideje és kedve szerint, de pillanatnyilag egyiküknek sincsenek világmegváltó törekvései. Ez idővel persze változhat, és szerintem fogjuk még őket színpadon látni. Ha kicsit körbenézünk a világban, egyértelműen az látszik, hogy a zenélés olyan drog, amiről nem lehet olyan egyszerűen leszokni, különösen, ha az ember egyszer már el is ért vele valamit. Sorra azt vehetjük észre, hogy még akik egy időre le is állnak, pár év pihenő után azok is újrakezdik, és megint mennek, csinálják, mert rájönnek, hogy ennél jobb dolog tényleg nincs a világon annak, akit egyszer elkapott a gépszíj. Life Of Agony, Helmet, Prong vagy itthonról a Bedlam, hogy csak néhány példát mondjak kapásból.”

Az új tagok mennyire hangolódtak már össze, hogy ment a beilleszkedés? Mit érdemes tudni róluk, zenei előéletükről, milyen szempontrendszer alapján kerültek be pont ők a Superbuttba?

“Hála az égnek, nagyon jó csapatunk lett. Práznek Tomi gitáros már egy éve velünk volt technikusként, és a tavaly nyári fesztiválszezonban többször fel is kapta a hangszert a koncert közepén és beugrott egy számot eljátszani. Ők Szabolccsal már akkoriban megbeszélték, hogy ha utóbbinak nem lesz ideje aktívan koncertezni, akkor Tomi száll be helyette, így Tomika már azelőtt megtanulta és begyakorolta a koncertműsort, hogy biztossá vált volna a helye a zenekarban gitárosként. Egyébként a You And Your Revolution lemezen is van már pár olyan gitársáv, amit ő írt és játszott fel még tavaly tavasszal.

Kovács Attilát, a másik gitárost szerintem senkinek sem kell bemutatni, hiszen ő a Varsóval, majd a Watch My Dyinggal már rég letette a névjegyét. Ő akkor került képbe, amikor kiderült, hogy összejött az In Flames-turné, és az, hogy Szabika – aki a márciusi koncertekre beugrott, miután Szentpéteri távozott – arra nem tud eljönni. Éppen Erdélyben játszottunk, amikor megjött a telefon, nekünk pedig tíz napunk volt, hogy találjunk egy megfelelő gitárost és összerakjuk vele az aktuális koncertprogramot. Csak olyan hétpróbás gazember jöhetett szóba, aki képes ennyi idő alatt megtanulni a műsort, és azt utána biztos kézzel el is tudja játszani nagy színpadokon, ezres nagyságrendű közönség előtt. Valaki bedobta Attila nevét, azonnal felhívtuk de az első pillanatban nem is állandó tagnak, csak beugrónak kértük fel, mert bár hallottuk, hogy nem sokkal korábban kiszállt a WMD-ből, azt nem tudtuk, hogy mik a tervei, illetve hogy a Sear Bliss mellett mennyi ideje marad. Meg persze azt sem, hogy egyáltalán el tudna-e minket és a zenénket viselni tovább, mint pár koncert. Annál nagyobb volt az örömünk, amikor kiderült, hogy hosszabb távon is szívesen maradna és azt talán mondanom sem kell, hogy mennyire szaladt fülig a szánk, amikor meghallottuk, hogy miként szólalnak meg a számaink a kezében.

Basszusgitár-fronton is hasonló volt a történet. Salim helyét februárban időlegesen az a Barczi Gábor vette át, aki korábban is helyettesített már párszor, így eleve tudta a számainkat, arra viszont továbbra sem volt ideje, hogy állandó tagként funkcionáljon. Márciusra már tisztán látszott, hogy tavasszal és nyáron jóval több koncert lesz, mint amennyi Gabesznak beleférne, így ezen a poszton sem halogathattuk tovább az új ember keresését. Zolikát (Prepelicza Zoltán) nem csak a Pantera-tribute-ból ismertük, hanem már próbáltunk is vele korábban együtt, amikor év elején Péterrel és Tomikával össze akartunk rakni egy a Superbuttnál némileg keményebb projektet, amiben Vörös Attila gitározott és Zolika volt a bőgős. Amikor aztán április elején a projekt helyett elhívtuk a Superbuttba, vele is csak azt beszéltük meg, hogy a fesztiválszezon végéig segítsen ki, de most, miután jópár koncertet lejátszottunk és már új számok is formálódnak, a legnagyobb örömünkre úgy tűnik, hogy ő is szívesen tervez velünk tovább, mint egy nyári szezon.”

…És nekik köszönhetően lesz-e bármely nem tudatos változás az eddig képviselt zenei irányvonalhoz képest?

“Egészen biztosan lesz valamennyi, hiszen immár ők írják a számokat, és mi Péterrel (Szűcs Peti – dobos) nem kérjük, hogy fogják vissza magukat, ha keményíteni akarnak, vagy horribile dictu bekerül egy-egy gitárszóló is némelyik számba. A régi felállásból azt hiszem nagyjából kihoztuk, amit lehetett és most – ha már így alakult – egyáltalán nincs ellenünkre, ha az új emberek is kiélik a kreativitásukat. Attól, hogy én óbégatok rajta, a végén úgyis „superbuttos“ lesz a dolog, akármit is jelentsen ez. Ráadásul kereskedelmi, vagy bármilyen más elvárásokat senki nem támaszt irányunkban, nincs megkötve a kezünk, egy a lényeg: akármilyenek is lesznek a későbbi Superbutt-számok, azok, akik írták és előadják őket, legyenek boldogok és érezzék őket a magukénak. Mindezzel együtt most még korai új anyagról beszélni, mert van egy csomó dolgunk, és egyelőre nem írunk tudatosan számokat (bár már így is készült egy azért és rengeteg félkész ötlet is előkerült). Júliusban az EFOTT-on a Red Bull Music Clash nevű sorozatban játszunk a Mooggal egy speciális koncertet, ahol nem csak egymás számait kell átdolgozni, de különböző egyéb feldolgozásokat és zenei betéteket is kell kreálni. Ez egy kimondottan csak erre az egy alkalomra készülő különleges műsor, amit meg kell írni és össze kell próbálni külön-külön, és a két zenekarnak együtt is. Most tehát bőven akad feladat ezzel, így hát új anyag írásának legkorábban a nyár közepétől durálhatjuk neki magunkat igazán.”

Nemrég több állomáson is kísértétek a hazánkban is megfordult In Flames-t. Szakmai szempontból mennyiben minősül ez számotokra előrelépésnek, valamint milyen tapasztalatokkal gazdagodtatok a koncertsorozatot követően?

“Mindig érdekes nagyobb zenekarokkal együtt játszani, mert ilyenkor belülről is látni, mitől és hogyan működik egy ilyen kaliberű produkció, és szinte biztosan lehet tanulni valamit. Néha akár csak apróságnak tűnő, de nagyon fontos dolgokat. Emlékszem, nekem például ilyen volt jó sok évvel ezelőtt egy Tankcsapda-koncert, amit a színpad széléről néztem meg, és először nem értettem, hogy a kinyomtatott számlistán miért vannak összekapcsozva kettesével-hármasával a dalok. Ott és akkor jöttem rá, hogy jé, tényleg, egy komolyabb koncerten soha nem áll meg a zenekar minden szám után, hanem egyben, vagy csak lélegzetvételnyi, minimális szünettel játszik el kettőt-hármat-négyet, és csak az egyes blokkok között van konferálás. Mert hát persze, hogy nem lehet egy koncerten tizenötször vicceset és érdekeset mondani, vagy tizenötször kiabálni, hogy “nem látom a kezeket”. Kimondottan tanulságos azt is megfigyelni, hogyan dolgozik a technikai személyzet, mikor és hogyan oldják meg a hangolást és a gitárcseréket úgy, hogy azt a közönség szinte észre sem veszi, hogyan használják a színpadi fényeket stb.

Egy ilyen turné természetesen a nagyon nagy idézőjelek közé tett “karrier” szempontjából is előrelépés, de önmagában ettől még nem fognak minket hívni a Metallica helyett a Rock Am Ring nagyszínpadára. Nem ezen múlik a dolog. Ha megnézzük, a Blind Myself klipje Amerikában ott volt a Headbangers Ball top ötvenes listáján, a Bridge To Solace tízpontos kritikákat kap mértékadó német lapokban, az Insane már szinte a Marson is játszott valami helyi klubban és a Superbutt is kb. csak Barack Obamával és Vlagyimir Putyinnal nem állt még egy színpadon az utóbbi öt-hat évben. Ezek mind fontos lépések azon az úton, ami jó esetben oda vezet, hogy előbb-utóbb lesz olyan magyar produkció, akire valamilyen nagy kinti kiadó vagy menedzsment hajlandó annyi időt, energiát és legfőképpen pénzt áldozni, amivel könnyedén csinálhat belőle akár akkora zenekart is, mind mondjuk az In Flames. Csak ehhez először a mostani zenekaroknak ki kell taposni egy ösvényt, aminek az első szakasza az, hogy egyáltalán bebizonyítsuk, igen, ezek ott Kelet- vagy Közép-Európában is tudnak késsel-villával enni, meg tudnak szólalni angolul és le tudnak fogni két kvintet a gitáron egymás után feszesen és pontosan.

Ebből a szempontból pedig igenis tök jó, hogy van egy újabb világszinten ismert és elismert csapat, jelen esetben az In Flames, akiknek ha azt mondják hogy magyar és zene, akkor derengeni fog valami. Az, hogy a rövid kis turné végén ők maguk jöttek oda pólókat kérni tőlünk, ha mást nem, annyit talán jelent, hogy jó szívvel emlékeznek ránk, mert problémamentesen lezavartuk a koncerteket: nem kérdeztünk hülyeségeket, nem másztunk a nyakukra, nem akartunk másfél órát játszani, a koncertünk után öt perc alatt letakarítottuk a cuccunkat és még a közönséget is megmozgattuk. És bármilyen furcsa is, de a főzenekar szempontjából az imént felsorolt öt dologból az első négy az igazán fontos, az ötödik csak hab a tortán. Szerencsére ez is megvolt, így azt hiszem, hogy elértük, amit lehetett: mosolyogva, jó barátságban váltunk el egymástól és remélhetőleg szereztünk egy jó pontot Magyarországnak, nem utolsósorban pedig játszottunk pár kimondottan élvezetes koncertet és látott minket párezer ember, akikből bízzunk benne, hogy legalább pár száznak meg is ragadtunk a tudatában.”

Andris, az új klip – mely a Figure c. dalhoz készült – láttán kaptál-e megvadult rajongói leveleket a hátsód felvillanása miatt?

“Igen, egyet, egy barátunktól, aki harmincegy éves és férfi, ráadásul az sem levél volt, csak egy komment egy weboldalon. Talán ha nem csak meztelen lenne a hátsóm, de formás is, az segítene, de hát mit van mit tenni… A klipbe egyébként én is csak az utolsó pillanatban kerültem bele: úgy volt, hogy semelyikünk nem szerepel majd, de pár nappal a forgatás előtt szóltak, hogy az eredetileg tervezett színész meghallgatta a zenét és azt mondta, hogy köszi, de ezt inkább nem, így mégis nekem kellene összeveretnem magam. Mivel nálunk alapszabály, hogy teljesen szabad kezet adunk a klipjeink készítőinek, most is az volt a helyzet, hogy elképzelésem sem volt, hogy mit kell majd csinálni. Gondolhatod mennyire meglepődtem, amikor reggel kilenckor (ami nekem egyébként sem a világ leghálásabb időpontja ébrenlét szempontjából) az első élőlény, amivel találkoztam a forgatás helyszínén, egy malac volt, majd kisvártatva szembejöttem én magam húsz kilóval könnyebb kiadásban… Hadd ragadjam meg viszont itt is az alkalmat, hogy óriás köszönetet mondjunk Jeli András rendezőnek és Lukács Dávid operatőrnek (aki egyébként a Korogban dobol, ha valaki nem tudná), mert a klip az ötlettől a megvalósításig teljesen az ő munkájuk. Mi csak a zenét adtuk hozzá, meg persze én a pucér fenekemet, ugye.”

Végezetül, mire lehet számítani a Düreres bulin, készültök valamilyen különlegességgel? A nyárra milyen tervek vannak kilátásban?

“Hát, azt hiszem, hogy a vadonatúj felállás már önmagában is van annyira érdekes, hogy ezúttal nagyon ne kelljen máson törni a fejünket, de lesz azért dalpremier (az utolsó lemezről a Blisters című tételt itt fogjuk először élőben eljátszani) illetve olyan feldolgozás is, amivel már a korábban említett nyári EFOTT-os koncertre készülünk. Meg persze magyar számok, amik itthon egyáltalán nem számítanak különlegességnek, de nekünk valamennyire mégis azok, mert külföldön értelemszerűen nem szerepelnek a programban, viszont a februári itthoni kis klubturné után márciustól májusig tizennyolc koncertet játszottunk, és abból tizenöt kint volt. A Düreres mulatsággal kezdődő nyári szezonban viszont pár dátumot leszámítva végig itthon vagyunk és fesztiválozunk, várjuk is már nagyon. Nyáron valamikor kijön még egy élő klip is a tavaly decemberi pecsás hang- és képfelvételből a Mothers’ Day című számra, és nemsokára elkészül egy flash-játék is, az utolsó lemez valamelyik dalához (egyelőre úgy tűnik, hogy a címadóhoz, de ez még változhat), amihez egy külön kis weboldalt is csinálunk. De emiatt még úgyis zargatunk majd mindenkit hírekkel, ha aktuális lesz.”

Köszönjük a lehetőséget Kovács Hédának.