„Etikai értelemben mindenképp hardcore banda vagyunk” – Twitching Tongues interjú Colin Younggal

Milyen eddig a turné? Jól érzitek magatokat?

Persze, nagyon fasza, eddig négy németországi állomáson vagyunk túl. De már a ma estét is nagyon várjuk!

Hát abból kiindulva, ami tavaly az Eyehategod előtt történt, nem számítok rossz koncertre.

Ó, igen, nagyon különleges volt számunkra az a turné! Nem tudom, hallottad-e, de alig pár héttel azután a turné után hunyt el az Eyehategod dobosa. Lehet, hogy furán hangzik, de megtisztelve érezzük magunkat, hogy játszhattunk Joey utolsó koncertjei előtt, bármennyire szomorú is ez a történet.

Melyik volt a legjobb a németországi koncertek közül?

Pár napja játszottunk Liechtensteinben. Lerobbant a buszunk, és küldtek valakit, hogy felszedjen minket. Még három órányi út volt hátra, és kb. fél tizenegyre értünk oda a helyre. A Code Orange Kids már javában zenélt, és kibaszott jó volt az egész. Egy jó barátunk, Michael Grey szervezett le minket, aki nagyon sok fantasztikus koncertet hoz tető alá, szerte Németországban, meg sofőrködik is bandáknak. Nagyon rendes srác.

Hogy kezdődött nálatok ez az egész hardcore meg metal dolog?

Van egy idősebb testvérünk, akinek ilyen zenéket szerető baráti köre van, tőle szereztünk egy csomó cédét, például Grimlock lemezeket, egy Grimlock albumot például bent hagyott a kocsijában, ott hallottuk Taylorral, és nem hittük el, hogy mennyire jó. Aztán ahogy nagyobbak lettünk, mi is elkezdtünk lemezeket venni, Hatebreedet, Sepulturát, Sick Of It All-t, ezek voltak az elsők. Aztán Kaliforniába költöztünk, ott fogtunk neki a zenélésnek, én eredetileg doboltam, úgy 14-15 évesen kezdhettem.

Fasza dobos vagy?

Hú, hát erre nem tudok mit válaszolni. Nem panaszkodom, jelenleg is dobolok amúgy, egy Violent Situation nevű straight edge bandában.

Volt bárki a bandában, aki konkrétan iskolában tanult zenélni?

Taylor és én egyértelműen magunktól tanultunk, talán Kyle vett órákat, ő baromi jó gitáros, annak ellenére, hogy nálunk bőgőzik. A többiek mind autodidakta módon sajátították el az alapokat.

Sokféle vélekedés van, hogy ti most hardcore banda vagytok, vagy metalosok, te mit gondolsz, milyen zenét játszotok?

Szerintem etikai értelemben mindenképp hardcore banda vagyunk, zeneileg persze vannak metalos elemek bőven. Mindkét világot magunkénak érezzük.

Milyen módszerrel írjátok a dalaitokat?

A legtöbbször az van, hogy Taylor meg én leülünk, és eldöntjük, milyen dalt akarunk írni: lassú arconbaszósat, pörgőset, vagy balladát. Aztán feldemózzuk a dal hangszeres vázát, és megmutatjuk a többieknek. Ők elmondják, mi tetszik nekik a dalban és mi nem, hozzácsapnak új elemeket, szólókat. Utána kezdem kitalálni csak az énekdallamokat. Egyetlen olyan nótánk van, ahol már a kezdet kezdetén énektémákat is demóztunk, ez pedig a Feed Your Disease, amit összesen háromszor rögzítettünk. Volt demóverzió, egy került a hétcolosra, a végleges pedig az In Love There’s No Law-n hallható.

És mi a helyzet a dalszövegekkel? Mi alapján írod őket, milyen módszerrel, és mi inspirál a szövegírásban?

Ez minden egyes dalnál más egy kicsit, de van egy érdekes módszerem. Gyakran még azelőtt adok valami nagyon általános címet a dalnak, hogy elkezdeném írni. Régebben gyakran nem ment a szövegírás, nehezemre esett csak úgy, a semmiből összehozni valamit. Ezzel a trükkel viszont sokkal könnyebben megy a dolog. És persze inspiráció gyanánt sokat olvasgatom a kedvenc zenéim szövegeit, és személyes élményekből is táplálkozom.

Felfigyeltem arra, hogy alapvetően sötét témákról szóló szövegekbe is csempészel némi iróniát, gyakran nem is csak egy csipetnyit. Mi ennek az oka?

Szerintem elég szar meg nehéz az élet, a világ meg nem hogy nem tökéletes, még csak nem is nagyon jó, viszont ha nincs humorod, akkor pláne semmi esélyed, hogy kihozd belőle a maximumot. Úgy értem, a rossz élethelyzeteket sokkal könnyebb úgy átvészelni, ha tudsz nevetni a bajaidon. A szarkazmusnak amúgy a metalban is nagy hagyománya van, lásd például a Type O Negative-ot, akik a kedvenc bandám, és a Twitching Tongues-ra is egyértelműen ők volta a legnagyobb hatással. Ők abban a legnagyobb királyok, hogy gúnyos humort tudtak csempészni az alapvetően szomorú és érzelmes hangulatú zenéjükbe.

A zenélésből éltek?

Igen is, meg nem is. Ez úgy van, hogy otthon mindannyian elvállalunk mindenféle hülye melókat, hogy kiegészítsük azt, amit esetleg a Twitching’-gel keresünk.

Mint például?

Hát nekem mondjuk elég jó a helyzetem. A faterom a médiában dolgozott vagy 30 évig, szóval alkalomadtán tud nekem szerezni munkát például a nagy díjátadók kapcsán, mint a Grammy vagy az Oscar, és ebből fenn tudom tartani magam akkor is, amikor nem turnézunk. De korábban például egy étteremben dolgoztam. Mike, a dobosunk szintén vendéglátózik a családja éttermében, Taylor hangmérnök és stúdiós, Kyle kávézóban húzza az igát, Leo taxisofőr. E mellett persze keresünk pénzt a zenekarral is, a rajongóink szerencsére vásárolnak tőlünk lemezt meg egyéb cuccokat is, amiért baromira hálásak vagyunk. De amúgy ha valaha is komoly profitot termelne a banda, és maga a zenélés, ami amúgy az életünk legfontosabb tevékenysége, és amit mindennél jobban szeretünk — nem hiszem amúgy, hogy valaha is ez lesz a helyzet —, akkor valamit biztos, hogy rosszul csinálunk. Nekünk nem feltétlenül azért van szükségünk erre a bandára, hogy legyen miből kifizetni a lakbért.

Tisztázzuk, akkor te konkrétan a Grammy díjátadón dolgoztál?

Igen, de nem magán a díjátadón, hanem a közvetítőkocsik egyikében, amin keresztül az élő felvételt sugároztuk.

Hogy döntöttetek a nevetekről?

A név az Only Living Witness hasonló című dalából származik, imádom azt a dalt, a címe pedig olyan jól cseng, hogy már egy évvel a zenekar indulása előtt eldöntöttem, hogy a következő zenekaromat Twitching Tongues-nak fogják hívni.

Ki készíti az artworkjeiteket?

A lemezekre gondolsz, vagy a pólókra?

A lemezekre.

Kitalálom a koncepciót, elmondom a bandának, átbeszéljük, aztán felhívom a barátunkat, Morgant (Morgan Olivia Newton – szerk.), aki egy ragyogó fotós, mindig vele dolgozunk. Ő készítette a Preacher Man EP, a Sleep Therapy és az új lemez borítófotóit is.

Nekem csak most esik le, hogy az összes borítótok fénykép.

Igen, a beállítást pedig mi szoktuk kitalálni. Az In Love There Is No Law borítóképén például azért lebeg a lány haja, mert kábé fél méterre állok tőle, és tolom rá a levegőt egy legyezővel.

Ki a csaj?

Ó, csak egy csaj, a tesóm barátnőjének az egykori kolléganője. Annyi volt a szempont, hogy sötét hajú lány legyen, ő pedig megfelelt ennek a nem túl szigorú kritériumnak.

Melyek a kedvenc lemezeid?

Nehéz kérdés! Ööö… a Master Killer a Meraudertől, a Slow, Deep and Hard a Type O Negative-től és… és még a két Carnivore lemez, na, mégse volt ez olyan nehéz kérdés! A Master Killer lehet ezek közül fura, de nekem az a kedvenc NYHC lemezem, ami azért baromság, mert nem épp egy 80-as évekbeli klasszikusról van szó. Nyilván egy konkrétan erre irányuló kérdésre én is azt felelném, hogy a legjobb New York Hardcore lemez a Victim In Pain az Agnostic Fronttól, de valami miatt egyszerűen imádjuk a Master Killert.

Voltak más bandáid is a Twitching Tongues előtt?

Taylorral egészen a Twitching’ kezdeti időszakáig csináltuk a Ruckus-t, ami olyan volt, mintha a Kickback találkozna a Merauderrel, igazi büdös paraszt breakdowncentrikus cucc (elkezdte dúdolni az egyik gitártémát, tényleg az – szerk.) De aztán úgy kellett döntenünk, hogy nagyobb energiákat feccölünk a Twitching Tongues-ba. A Ruckus soha nem indult teljes USA turnéra, és valószínűleg soha nem is fog. A többiek is játszottak más bandákban, illetve ma is játszanak, Kyle például a Creatures nevű zenekarban, Taylor meg a Nails-ben. Rajtam kívül mindenki benne van a Disgrace-ben, baromi jól is nyomják. Én gitározom a God’s Hate-ben, Kyle és Mike pedig a Forced Ordert csinálják, ami egy, a kilencvenes évek clevelandi színterét megidéző banda. Úgyhogy van azért egy két mellékág, azt hiszem (nevetés).

Mit gondolsz, hol van a legnagyobb rajongótáborotok?

Gőzöm sincs. Például Kaliforniában a kezdet kezdetén elég nehéz volt, valahogy nem kapta el az embereket a zenénk, biztos a sok ének miatt. Most már eléggé szeretnek minket otthon is, aminek nagyon örülünk, jó, hogy a lakóhelyünktől negyvenöt perc távolságra is nagyon jó bulit tudunk csinálni. Amúgy inkább a  Keleti Parton szeretnek minket, meg érdekes módon Németországban. Seattle se rossz, no meg Salt Lake City és Michigan állam, de valójában nem tudnék kiemelni egy várost vagy régiót se, ahol kiugróan sok rajongónk van.

Mennyire nehéz amúgy a helyzete L.A.-ben a helyi bandáknak?

Egyáltalán nem, nagyon erős a hardcore színtér, és összetartó a közösség. Én például az összes barátom zenekarát igyekszem támogatni. Hasonló a helyzet amúgy a németeknél, ha van egy nagyon jó német banda, azt az egész színtér a vállára veszi, de hasonlóan működik a dolog az Egyesült Királyságban is. Én nagyon örülök annak, ha ilyen egy zenei közösség mentatlitása.

Elégedett vagy azzal, ahol most tart a Twitching Tongues?

Persze, de azért sok munka áll még előttünk. Nemrég elkezdtünk újra dalokat írni, egész biztos, hogy az új anyag is egy kicsit más lesz, ahogy az eddigiek is különböztek egymástól. Igyekszünk jóval sötétebbek és keményebbek lenni, és nem félni, hogy kipróbáljunk új dolgokat.

Köszönöm az interjút!

Én köszönöm, minden jót!