2020. május 31.
A hazai undeground két ismert arca, Bödecs Andris (Poison Alley, The Idoru) és Fellegi Ádám (Bridge to Solace, Newborn, In Lak’Ech) még 2018-ban hozta létre a This Calling nevű punkzenekart, melyhez időközben Herczeg László (Sedative Bang, Sunday Fury, Magma Rise, Penalty Kick) is csatlakozott. A zenekar két év után végre bemutatta a tizenegy számos nagylemezét Methods of Protest címmel. Ennek kapcsán a dobos/gitáros/basszer Ádámot kérdeztük ki a zenekarról, a mostani, embert próbáló időkről, a hazai színtérről, és a jövőbeli tervekről.
Az anyag itthon az AAA Project gondozásában, külföldön pedig a svéd Blackstar Foundation segítségével jelenik meg. Alább mutatjuk a teljes lemezanyagot, lejjebb két szöveges videóval kiegészítve, melyeket Tóth Gergely készített.
Két éve dobtátok ki az első demót, ami a lemez első száma lett. Ha jól tudom, akkor még csak Andrissal ketten toltátok. Honnan jött az ötlet, hogy bandát alapítotok, és hogy jött a képbe Laci?
Lacival már nagyon régóta szerettünk volna valami zajt csapni, az első próbálkozásunk kb. 10 évvel ezelőtt volt, de valahogy nem akart soha összejönni igazán. Kisegített minket párszor a Bridge to Solace-ben is élőben, szóval emberileg, zeneileg is könnyen megtaláltuk az összhangot. Ezért amikor a Bandival kb. tök spontán felkerestük egymást 2-3 évvel ezelőtt, hogy csináljunk valamit együtt, akkor nem volt kérdés, hogy ki csatlakozik még hozzánk.
Negyven körül sem lassítotok, olyannyira nem, hogy több projektetek is fut. Andris a The Idoru reaktiválásán is dolgozik, plusz mellette új Poison Alley-anyag is készülőben van. Lacit legutóbb két éve az Integrity előtt láttam színpadon a Sedative Banggel (ha jól emlékszem, akkor te is játszottál a Sedative-ben). Veled mi a helyzet, mire van időd mostanában, mik a zenei terveid a jövőben?
Igen, András gyakorlatilag három bandát csinál egyszerre. Ő azt mondja, hogy belefér, kellő kreatív erőforrása van. A This Calling-szövegeket, énektémákat takkra, időre hozta, szóval asszem tényleg megy neki :)
Laci meg én kicsit másban vagyunk, családos emberekként, családfőként máshova helyeződnek a prioritásaink, viszont kreatív outlet nélkül nagyon könnyen bele lehet kerülni egy pokoli mókuskerékbe, amiből nincs, vagy nagyon keserves a kiszállás, ezért mindketten baromi fontosnak tartjuk a zenekarozást, vagy adott esetben bármilyen más önmegvalósítási projektet. Létfontosságúnak. Ez a zenekar mindkettőnk számára tökéletes hely ezeknek a kreatív áramlatoknak a mederbe tereléséhez. Ha hiszed, ha nem, a következő lemez munkálatai már meg is kezdődtek, és abban is biztosak vagyunk, hogy ezúttal nem fog két évig tartani, mire megszületik. Ezen kívül másra most (nekem) nem nagyon van időm, illetve azt hiszem, inkább agyam nincs hozzá, mert a nap végére általában annyira vagyok fáradt, hogy egy összetett mondatot sem vagyok képes érthetően elmondani. Pár hete írtam pár In Lak’Ech-rímet, de asszem ennek nem most van itt az ideje! :)
Jól emlékszel, csináltunk pár Sedative Bang-koncertet, de ez ennyi volt, hétvégi szabadidős kikapcsolódás mindannyiunknak, „miért ne?” alapon.
Az első megjelent szám agresszív vadsága után nem számítottam rá, hogy ekkora ragadós dallamok, monumentális vokálok, gyöngyházberakású gitárszólók is megjelennek a dalokban. Andrisból a The Idoruban ellőtt „Shot through the heart” refrén után most visszavonhatatlanul előtört a Bon Jovi. Mi volt a cél, milyen irányt néztetek ki az elején, és mennyire sikerült zeneileg megvalósítani a terveket?
Bandival pont egyszerre gondoltunk arra pár évvel ezelőtt, hogy kellene csinálni valamit, ami kvázi egy tisztelgés a régi iskola előtt. Bevállalni olyan témákat, riffeket, amiket adott esetben 20 éve nem játszottunk már. Kicsit visszakanyarodni oda, ahonnan indultunk. Az is cél volt persze, hogy ne pont oda érkezzünk meg, hanem valami teljesen új helyre, kiegészítve mindazzal a tapasztalattal, amit felszedtünk az évek során. Magyarul, játsszunk jó hardcore punkot jól, jó hangzással, minimál fűszerezéssel. A „fűszerezés” néha erősebbre sikerült, ilyenkor átmegy Bon Joviba, vagy még tovább az egész, de szerintem pont ettől lesz érdekes. A gyökerek stabilan be vannak ágyazódva, az alaptémák mindenképp a klasszikus vonalat képviselik. Én azt mondanám, hogy pont ezt az irányt lőttük be, és maradéktalanul sikerült is megvalósítani. Az első próbák szlogenje a „régi iskola, hálivudi refrénekkel” volt, maradt is, és fog is maradni.
Ami a motivációt illeti, gyanítom ez is inkább ilyen nosztalgiázós, fiatalos örömzenélés, mint pl. a Positive Mental Attitude. Mondhatjuk ezt afféle „terápiás” zenekarnak? A felszabadultság mellett azért elég komoly témákat érintetek a dalokban, a szórakoztatás mellett a mondanivaló is fontos szerepet kap. Milyen üzenetek hajtják a bandát?
Igen, asszem nem tudunk, nem is dolgunk úgy hozzáállni a zenéléshez, zenekarozáshoz, mint 15, vagy akár 25 évesen. Ahogy mondod, a nosztalgiázás erősen meghatározó a TC esetében. Miután a személyiségfejlődésemet, attitűdömet, az egész élethez való hozzáállásomat alapvetően határozta meg az, hogy a HC-színtéren „nőttem fel”, felnőttként kötelességemnek érzem a hagyomány ápolását, időnként az „áldozat bemutatását” a műfaj oltárán. Kicsit olyan, mint az antropológus, aki népdalokat gyűjt, ezzel ápolva, megtisztelve a hagyományokat, megőrizve egy következő generáció számára. Ezek a mi népdalaink, népviseletünk, kultúránk stb., amit gondosan karban kell tartani. A színtér miattunk van életben, mi vagyunk a rajongók, előadók, sajtósok, menedzsment egy személyben. Ez a legcsodálatosabb része az egész „mozgalomnak”, ezért fontos, hogy 100 évesen is járuljunk hozzá az életben maradásához. A mai napig fontosnak tartom, hogy vegyek egy-egy koncertjegyet, pólót, lemezt, fanzine-t, még ha nem is ez a fő irány már az életemben.
Természetesen a mondanivaló mint mindig, nagyon fontos egy ilyen jellegű zenekarnál. Ezekről inkább András tudna beszélni, de nem fog, így csak annyit mondanék róla, hogy nem próbáljuk meg újra feltalálni a kereket, és nem szeretnénk nietzschei mélységekbe bocsátkozni. Kicsit olyan, mint a zenénk. Nem szeretnénk túlságosan beleizzadni. Ezt megtettük már 20 évvel ezelőtt…
Hol zajlottak a stúdiómunkák, mennyi idő alatt vettétek fel ezt a lemezt?
A felvételek a Ghostship műhelyben kezdődtek meg Tóth Gabi (Harmed) vezényletével, majd a Grenma stúdióban fejeződtek be Botlik Matyival (The Grenma). Mindketten kiváló szakemberek, zenészek. A lemez nagyjából két év alatt készült el, legfőképp azért, mert nekem eléggé besűrűsödött az otthoni, családi életem. A többiek már rég befejezték volna.
Nyilván a koronavírus miatt ez most nem megoldható, de a jövőben terveztek-e koncertezést, lesz-e lemezbemutató?
Igen, amint ez biztonságosan megoldható, illetve az emberek is visszataláltak önmagukhoz, és nem kell adott esetben a holnap miatt aggódniuk, tervezzük, hogy bemutatjuk élőben is a produkciót itthon is, külföldön is.
Ami a vírust illeti: hogy bírtad/bírod a „karantént”, és mit gondolsz/látsz, hogy fogja ezt átvészelni a zeneipar? Sosem látott, több éves (évtizedes) felvételek kerülnek elő zenekaroktól, és egyre gyakoribbak lettek az online streamelt koncertek. Ez utóbbi akár lehet egy állandósult állapot, egyféle (fél)megoldás a helyzetre?
Miután elég sokan vagyunk itthon, nagy a család (hál’ istennek), ezért ez egy elég komoly kihívás (igazából karanténtól függetlenül is), főleg úgy, hogy pár évvel ezelőtt még egy turnébuszból okádtam ki :) Tapasztalatból mondom, hogy a világon a legnehezebb munka kicsi gyerekekkel otthon lenni, karanténban lenni pedig annál is nehezebb. Egyben kiváló lehetőség arra, hogy tovább erősítsük az alapvető emberi értékeinket.
A zeneiparról a zeneipari szakemberek biztos, hogy jobb, pontosabb képet tudnának festeni mint én, ezért ezt nem is feszegetném, az biztos, hogy most egy ideig semmi nem lesz olyan, mint régen, és egy pár dolog talán örökre kihullik, vagy teljesen átalakul.
A streamelt koncertek jelenleg nyilván az egyetlen megoldást jelentik, de ez soha nem lesz olyan mint az élő koncertélmény, szomorú lenne, ha egy ilyen jövő elé néznénk.
Ha már válság: az új anyagból befolyt összeget jótékony célra ajánljátok fel. Mesélnél erről kicsit bővebben? Kinek megy ez az összeg, kiket tudtok ezzel segíteni? Online lehet csak beszerezni a Methods of Protestet vagy lesz fizikai megjelenés is?
Az album előrendelhető korlátozott példányszámban színes vinylen Andris oldalán, illetve a zenekar bandcamp oldalán letölthető.
A letöltésekből befolyt teljes összeget, az előrendelésekből 1000 forintot (/rendelés) tudunk ilyen célokra elkülöníteni. Több befutó is van, akinek szívesen adnánk pénzt, az igazat megvallva még nem döntöttem el, hogy kinek adjuk oda. Tavaly én is létrehoztam egy alapítványt (Zenei Kulturális Közösség – ZENkk), amit szeretnék bevezetni a zenei vérkeringésbe, és műfajtól függetlenül összehozni a zenei (szub)kultúrákat egy kis adakozásra mindenféle jó ügyért. Sajnos idő hiányában egyelőre ez még nem annyira aktív, szóval azt hiszem egy létező, dübörgő szervezethez fogjuk eljuttatni az adományt. Erről természetesen részletesen be fogunk számolni.
(Az album pár nap múlva a streaming appokban is jelen lesz.)
Levezető kérdésnek pedig a hazai színtérről pár gondolat. Mennyire követed a fiatalabb generációt, melyik bandákat emelnéd ki a mostani mezőnyből? Hogy látod, miben változott a szcéna a 2000-es évekhez képest?
Nézd, az internet világában már nem lehet nem figyelemmel követni az eseményeket, ezeket automatikusan arcba kapja az ember. Nem mondom, hogy toppon, de azért mindenképpen képben vagyok valamennyire. Pont tegnap láttam egy debütöt ami eléggé erős, Graveolution (innen is gratula!), de jópár banda van, akik igazán jók, és teszik a dolgukat… Gear, akik szintén mostanában jöttek új cuccal, Tiziék új projektje, a Kisgagyi is állandóan új dalokat rakosgat ki. A Harmed szerintem félelmetesen jó, talán ők a „legnemzetközibbek” itthon, elképesztően profi élő show-val (zeneileg nekem sok mondjuk, de ezt tudjuk be egy generációs gapnek), a Barniék (TSO) is most jöttek-jönnek új anyaggal, Contra, Touch stb., a lista kb. végtelen, szóval a színtér köszöni szépen, jól van!
A színtér már a 2000-es években is tök más volt, mint a ’90-es években, ebből azt gondolom, hogy mostanra szintén sokat változott. Biztos vagyok benne, hogy történtek jó, és kevésbé jó változások. A ’90-es években ez még sokkal szigorúbb keretek között működött, sokkal kisebb, lineárisabb volt, mint most. Nyilván volt pár punk srác, aki ezt megelőzően is tudta, hogy mi az ábra (Tiziék, ‘Kémia stb.) de a „HC színtér” mint olyan, a ’90-es évek elején-közepén kezdett igazán materializálódni. Ekkor még, ha valakinek pl. hosszú haja volt, az jó eséllyel pofont kapott, mert „köcsög metálos”. Az első EU-turnénk a Dawncore-ral (’99 asszem?) már egy kilépés volt ezekből a buta prekoncepciókból, de emlékszem, hogy még ott is téma volt, hogy a Molnár (Gabi, Blind Myself-alapítótag), aki eljött a Dawncore sorait erősíteni, ő a „Metal Dude”, nem a színtérről van… Kemény, ha belegondolsz. Ehhez képest most a színtér is ezer szubszíntérre oszlik, de igazából az egész egy nagy olvasztótégely. Egyébként szerintem a mai napig össze tudnék vitatkozni pár kortársammal arról, hogy „mi a hardcore, és mi nem”, ahogy ezt anno állandóan tettük. A nap végén a hardcore vagy a „scene” szerintem az, amivé tesszük, és mostanra egy színes, szerteágazó, bőséges hellyé tettük, ennek minden előnyével és hátrányával együtt. Érdekes téma lenne, hogy adott esetben mik ezek a „hátrányok”, de ebbe most nem megyek bele.
Amíg vannak olyan újságírók mint Ti, amíg vannak olyanok mint a Sabján, aki fanzine-t csinál, amíg vannak rengetegen, akik koncerteket szerveznek, zenekarokban játszanak, vagy tetoválnak minket (Szabó Ádi – Locomotive), addig szerintem minden OK a színtéren!
És a végére egy kis személyes: top 5 lemez, melyek meghatározták az életed?
Áááh, ilyet nem kérdezhetsz! :) Mondjuk hagyjuk most ki a Queent, Michael Jacksont, meg hagyjuk ki a Body Count-, Biohazard-időszakot. Így már talán könnyebb. Lemezt így sem fogok tudni mondani. Inkább halmazokat tudok…
